gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

KIÉ CANETTI? •

Egy túlélő halála


Elias Canettit, az augusztusban elhunyt, Magyarországon csak viszonylag szűk körben ismert Nobel-díjas írót, mint egykor Homéroszt a görög városállamok, több európai nemzet is a sajátjának tekinti – tanúsítják a nekrológok. Pedig valójában egyikhez sem tartozott: egy nemzetek előtti birodalom, a Monarchia szellemi örököseként egy nemzetek utáni világról gondolkodott.

Amikor Elias Canetti 1905-ben Ruszcsukban, e bulgáriai al-dunai kikötővárosban megszületett, anyanyelve a 15. század végén Spanyolországból Észak-Afrikán át Európába vándorolt szefárd zsidók dialektusa, a ladino (más néven spanioli) lett. E nyelv valahogy úgy viszonyul a spanyolhoz, mint a kelet-európai askenázi zsidók jiddise a némethez. Canetti ezt a nyelvet tanulta az édesanyjától, de nyomban megtanult bolgárul is. Amikor hatéves lett, a család Manchesterbe települt: így a későbbi író harmadik nyelvként angolul tanult meg. Csak nyolc éves korában, amikor apja halála után Bécsbe költöztek, sajátította el a németet is. Azt, amelyen 1981-ben Nobel-életműdíjjal elismert könyveit írta. Az említett helyeken túl 1938 után előbb Franciaországban, majd Angliában, végül pedig Svájcban élt, s önmagát hol „németül író spanyol szerzőnek”, hol egyszerűen „közép-európainak” nevezte.

Nem így a nagyvilág: a brit lapok – az olyan dicséreteken kívül persze, amelyek sommásan „a modern idők legeredetibb gondolkodójának” vagy „a legnagyobb huszadik századi írónak” mondják – például azt tartják fontosnak, hogy Canetti hamarabb tudott angolul, mint németül, s hogy az emlékirataiért kitüntetett Winston Churchill óta ő volt az irodalmi Nobel-díjat kapott első brit állampolgár. Nincs csodálkozni való azon sem, hogy a bolgár sajtó elsősorban Canetti bulgáriai születését, az izraeli pedig az író zsidóságát emlegette. A spanyol újságok – mint a madridi ABC vagy a barcelonai La Vanguardia – emlékiratai nyomán arra emlékeztetnek, hogy a Canetti név a spanyolországi Cuenca tartományban fekvő Canete falucska nevéből származik, s hogy a család e helyről rajzott ki valaha. A francia Le Monde az író haláláról másfél oldalon – közte a címoldal felén – megemlékezve hangsúlyozta, hogy Canetti, aki 1938 után egy ideig Franciaországan is élt, németül írt ugyan, mégis hamarabb aratott irodalmi sikert Párizsban, mint német nyelvterületen.

A német lapok – magától értetődően – a nagy német nyelvű írót búcsúztatták benne. „Elias Canetti halálának híre olyasfajta szomorú érzést kelt – írja a Süddeutsche Zeitung nekrológja –, mint amikor az utolsó mondathoz érünk egy nagy regényben, amelyről azt szeretnénk, bárcsak sosem érne véget. Halálával lezárult az az irodalmi korszak, amelybe Robert Musil, Hermann Broch, Karl Kraus, Thomas Mann vagy éppen ő, Canetti tartoztak.” A német nekrológok azt is felidézik, hogy 1932-ben elkészült, 1935-ben Bécsben megjelent Káprázat (Blendung) című regényében, valamint az általa főművének tartott, 1960-ban kiadott Tömeg és hatalom (Masse und Macht) című könyvében Canetti egyaránt azt taglalja: milyen veszélyeket rejt magában, ha hatalomra kerül a tömeg, a nyáj, a falka szelleme.

Canettit egyébként – aki „irodalmi hazájának” Ausztriát tekintette, s emlékirataiban a két világháború közötti bécsi szellemi élet számos alakjáról emlékezett meg – a Die Presse „brit útlevéllel rendelkező világpolgárnak” titulálta, más újságok pedig egyenesen „kelet-európai írónak”. A svájci sajtó – kell-e mondani? – a svájci vonatkozásokat emeli ki: több ott-tartózkodás után Canetti az 1970-es évek elején Zürichbe költözött, ottani lakásán, a Klosbachstrasse 87-ben halt meg augusztus 14-én, 89 éves korában, s a zürichi Lunter temetőben helyezték nyugalomra – ott, ahol James Joyce és Szondi Lipót sírja is található.

Az író, akit egyaránt a sajátjuknak éreznek bolgárok és izraeliek, britek és osztrákok, spanyolok és németek, svájciak és franciák, valójában egyik nemzethez sem tartozott: a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia szellemi örököse volt ő, aki annak idején szülővárosának utcáin egyetlen napon hallhatott spanyol, bolgár, cigány, orosz, török, görög, albán, örmény és román beszédet, s aki később szellemi szemeivel már a „nemzetek kora” utáni Európa felé kacsingatott. Magukat a nemzeteket – legalábbis, ahogyan azok a 20. század vészterhes évtizedeiben megjelentek – hajlamos volt egyszerűen falkának tekinteni. „Kutatását a falkával kezdje, aki a tömegmagatartások eredetét keresi” – írta A tömeg és hatalomban. Az embert szerinte ma elsősorban az határozza meg, hogy falkában él, bármelyik legyen is az a négy falkatípus közül: „vadászfalka”, ahol a zsákmányszerzés biztosítása a cél, „hadifalka”, ahol az ellenség elpusztítására törekednek, „panaszfalka”, amely mentalitás akkor alakul ki, ha a falkát valamely veszteség éri, avagy „gyarapító falka”, mint amilyen a fogyasztói társadalom.

A tipikus falkamagatartás Canetti szerint például az ecuadori ivaró indiánoké, akiknek alig húszezres népe 60 ezer négyzetkilométeren nagycsaládokban, szétszórva él, s e nagycsaládok talán sohasem találkoznának, ha vérbosszú céljából fel nem keresnék egymást. Az ivarók – akiknek „társadalmi kötőanyaga a vérbosszú” – elpusztítják az ellenség (a másik ivaró) javait, háziállatait, ültetvényeit, házát, a férfiakat pedig megölik. Amire vadásznak: az ellenség levágott feje. „A fejeket különleges módszerrel pácolják, s körülbelül narancs-méretűre zsugorítják. A zsugorított fej neve zanza.”

Canetti a hadifalkák tekintetében mégis optimista. „Egymással szemben álló tömegeknek – írja a két világrendszer élesedő harca közepette megjelent Tömeg és hatalomban – nem kell okvetlenül háborúzniok. Parlamentáris tapasztalatok mutatják, hogy két egymással szemben álló tömeg harcából kikapcsolható a halál. Nemzetek között is megvalósítható volna a békés és szabályozott, időszakonkénti hatalomváltás. A sport mint tömegesemény már a római korban jelentős mértékben helyettesítette a háborút, s ma úton van afelé, hogy hasonlóan jelentős legyen, de világméretekben. A háború biztosan el fog halni, és közeli eltűnését jósolhatnánk, csak hát: hiányzik a számításokból a túlélő.” A „túlélő” Canetti művében központi fogalom: túlélő a mindenkori hatalom. De vajon kit lehet tartósan annak tekinteni? A kérdés ugyanis ma így néz ki: „Vagy mindenki túlélő lesz, vagy senki sem.”
Canetti maga nagy túlélőnek tekinthető. Huszonéves korában írt regénye, a Káprázat 1935-ben jelent meg Bécsben, de csak jó húsz évvel később fedezték fel: először angol és francia fordítása keltett visszhangot, s csak ezután ért „haza”, német nyelvterületre is. Főhőse, Kien professzor, a világtól elrugaszkodott sinológus, aki képes a házvezetőnőjét csupán azért feleségül venni, hogy az nagyobb rendet tartson a könyvei között, végül roppant könyvtárából máglyát rakva könyveivel együtt pusztul el.

A túlélő-író igazi népszerűsége csak azután jöhetett el, hogy a máglya, a 20. század Európája valóban tüzet fogott, s majdnem semmi sem maradt belőle. Canetti büszkén vallotta: csak olyasmit ír le, amiről azt reméli, még száz év múlva is olvasni fogják.

GERLÓCZY FERENC


(HVG1994/09/03)


vissza /back



 


vissza /back

vissza /back
top / a lap tetejere