Az erkölcs megalapozása •
Isten nélkül is megy?
Kell-e Istenben is hinni ahhoz, hogy jók legyünk? A nem csupán
karácsonyi kérdést évek óta egyre szenvedélyesebben taglaló teológusok
és filozófusok egyetértenek abban, hogy bár az erkölcsi rendszerek
eredeti megalapozásukat a vallásokból nyerik, istenhit nélkül is
lehetséges adekvát választás helyes és helytelen között. Sőt némely
gondolkodók egyenesen azt firtatják: nem nagyobb erkölcsi jó-e az, ha
valaki annak ellenére cselekszik morálisan, hogy nem hisz Istenben?
„Miért nemesebb cselekedet egy igazhívő számára, ha Isten, nem pedig a
király parancsára tesz meg valamit, hogyha az illető szemében az Isten
bármely királynál jóval hatalmasabb?” - kérdi az Amerikában az idén
nagy visszhangot keltett, Levelek egy ifjú ügyvédhez című könyvében az
emberi jogi ügyek iránti elkötelezettségéről ismert harvardi
sztárügyvéd, Alan Dershowitz, aki szerint a hit igen könnyen akár a
morális cselekvés akadálya is lehet. Első hallásra talán meghökkentő
állításának alátámasztására a bibliai Ábrahám példáját említi, mondván,
ő a hit nevében képes lett volna feláldozni, vagyis megölni saját
ártatlan gyermekét, Izsákot. Az, hogy ezt Isten kívánta Ábrahámtól,
legfeljebb a pátriárka engedelmességét bizonyítja, erkölcsösségét
semmiképpen - teszi hozzá. Az igazán morális személy anélkül cselekszik
jót, hogy cserébe jutalmat remélne, vagy elmulasztásával büntetést
kockáztatna - fejti ki Dershowitz, nem tagadva, hogy az erkölcsnek
természetesen szüksége van valami vitathatatlan tekintélyre, amelyre
mint alapra támaszkodhat. Ez azonban szerinte nemcsak a vallás, hanem a
filozófiai meggyőződés, de akár az a bíróság előtt tett eskü is lehet,
amire mások mellett az ügyvédeket is kötelezik.
„A konkrét etikai problémákról folytatott vitáknak mindig az a vége,
hogy az alapoknál kötünk ki” - jegyzi meg Carlo Maria Martini bíboros,
Milánó népszerű, befolyásos, liberális szellemű érseke abban az idén
magyarul is megjelent, Miben hisz, aki nem hisz? című
dialóguskönyvében, amelyben Umberto Ecóval párbeszédet folytat. Az
érsek ezért jobbnak látta rögtön az alapoknál kezdeni, s a katolikus
neveltetésű, de nem vallásos professzor-írótól legelőbb azt kérdezte:
„Mi mozgatja annak az embernek a cselekedeteit, aki olyan erkölcsi
elveket vall és hirdet, amelyek akár életének a feláldozását is
megkövetelhetik, hogyha nem ismer semmiféle megszemélyesült Istent?”
Martini bíboros készséggel elismeri, sok ember nemes tettekkel
bizonyítja önzetlenségét, anélkül hogy cselekedeteit - akár tudatosan,
akár öntudatlanul - transzcendens indokokra vezetné vissza, hogy a
szeme előtt lebegne a teremtő Isten, Isten országának eljövetele,
illetve ennek etikai következményei, Jézus halála és feltámadása, a
Szentlélek ajándéka vagy az örök élet ígérete. „De aki nem támaszkodik
ezekre vagy más hasonló elvekre, hol találja a fényt és az erőt ahhoz,
hogy helyesen járjon el olyan körülmények között is, amelyek a végsőkig
próbára teszik?” - kérdi az érsek.
E kérdéskör kapcsán további nehézséget jelent - amit Hans Küng svájci
teológus vetett fel a Világvallások etikája című munkájában -, hogy
Jézusban a nem vallásos emberek, de a más vallásúak sem hisznek, vagyis
a zsidó, muszlim, hindu, buddhista vagy éppen konfuciánus emberek
erkölcsös viselkedését mind más-más abszolútumok alapozzák meg. Maga a
helyes magatartás azonban, noha a különféle hagyományokon nyugszik,
végeredményben ugyanaz, s kifejezhető abban az úgynevezett erkölcsi
aranyszabályban, amelyet a különböző vallások képviselői szinte egyazon
szavakkal határoztak meg: „Amit magadnak nem kívánsz, te se tedd a
többi emberrel” - fogalmazott például Konfuciusz; „Ne tedd mással, amit
nem akarod, hogy veled tegyenek” - írta Jézus idősebb zsidó kortársa,
Hillél rabbi a Talmudban; „Minden, amit akartok, hogy az emberek
veletek tegyék, azt éppúgy tegyétek ti is nekik” - mondja Jézus az
evangéliumokban. És Küng szerint a tételes vallást tagadó Kant
kategorikus imperatívuszát is (cselekedj úgy, hogy cselekedeteid
követendő mintává lehessenek mások számára) voltaképpen fel lehet fogni
úgy, mint ennek az ősi aranyszabálynak filozófiai változatát.
A svájci teológus szerint tehát ez a - különféle vallásokban, illetve
Kant nyomán a vallástalanok filozófiai meggyőződésében megtalálható -
gondolat alapozhatja meg az „ideális” erkölcsi magatartást. „Az
értelem, az értékek és a normák vákuumának veszélye - véli Küng -
hívőket és nem hívőket is fenyeget. A hagyományok, a tekintélyek
útbaigazító szerepének megingása végzetes tájékozódási válságot von
maga után, amellyel közösen kell megbirkóznunk.”
Az Umberto Ecóval vitázó Martini bíboros szerint a világi emberek, akik
erkölcsi elveik fundamentumát próbálják meghatározni, olyasféleképpen
fejezik ki magukat, hogy „a másik ember bennünk van” - mégpedig
függetlenül attól, hogy szeretjük, gyűlöljük, netán közömbös a
számunkra.
Az az érzés, hogy „a másik ember bennünk van”, nem pusztán érzelmi
vonzódás, hanem alaphelyzet - válaszolja a bíborosnak a
regényíró-professzor. A másik tekintete és válasza nélkül nem tudhatjuk
meg, kik is vagyunk. Hogy ez nem ösztönöz minket kellőképpen arra, hogy
erényesek legyünk? Úgysem tudja meg senki, ha titokban rosszat teszünk?
„Ne feledjük - figyelmeztet Eco -, aki nem hisz, az nem gondolja, hogy
figyelik odafentről, és épp ezért úgy tudja, hogy nincs is ott senki,
aki megbocsáthatna.” Éppen ezért - szerinte - egy ateista, ha tudatában
van annak, hogy rosszat tett, még a hívőnél is jobban vágyik a
nyilvános gyónás által nyert megtisztulásra.
A bolognai egyetem szemiotikaprofesszora úgy látja, hogy azokban az
erkölcsös, szolidaritást vállaló, áldozatokat hozó, „jó” emberekben,
akik nem hisznek Istenben, akikben nincs „benne” az Isten, azokban is
van „valami”. Két évszázaddal ezelőtt Immanuel Kant ezt úgy fogalmazta
meg: „Kedélyemet két dolog tölti el csodálattal s tisztelettel: a
csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” A német filozófus
tehát úgy vélte, a moralitást a puszta szabálykövetéstől az
különbözteti meg, hogy egy erkölcsi parancs (például az ötödik
parancsolat, a „ne ölj”) az emberben már belsővé vált, beleégett a
lelkiismeretébe.
A „szent” szót mindenesetre olyan emberek is elkötelezetten használják
- állapítja meg Ha nincsen Isten című könyvében Leszek Kolakowski,
Angliában élő lengyel vallásfilozófus -, akik egyébként nem tartják
magukat vallásosnak. Szókratész, akinek élete s főként halála
párhuzamokat mutat Jézuséval, éppolyan könnyen, mosolyogva fogadta a
halálos ítéletet, mint Jézus, éppúgy megbocsátott elítélőinek, mint ő -
mégpedig úgy, hogy a mindenható Isten helyett legfeljebb saját
daimonionjára (démonjára, mai értelmezésben a lelkiismeretére)
hallgatott. Ez, a Szókratész és általában a nem vallásos emberek
erkölcsi döntéseiben szerepet játszó lelkiismeret azonban maga sem
okvetlenül teljesen profán valami.
Umberto Eco már többször idézett könyvében mindenesetre finoman
elhatárolódik az ateizmustól, amely, miközben azt állítja, hogy nincs
bizonyíték Isten létezésére, „szilárdan hisz a nemlétében”.
Vallásosságot persze még korántsem jelent, ha Eco mint a humanista
erkölcs képviselője Spinozára hivatkozik, akinek az Istene „nem
személyes isten, hanem egy kozmikus szubsztancia, amelybe egykor majd
visszatérünk”, s ami - még úgy is, hogy nem „Aki”, hanem „ami” -
kelthet bennünk toleranciát és jóindulatot. Martini bíboroshoz írt
levelének a végén Eco voltaképpen annak a gondolatnak az
újrafogalmazásáig jut el, hogy ha nincsen Isten, akkor talán ki kéne
találni. „Ha Krisztus csupán egy nagy történet hőse lenne - fogalmaz
Eco -, az a tény, hogy e csupasz majmok, akik csak azt tudják, hogy nem
tudnak, e történetet kitalálták és a magukénak akarták, ugyanolyan
csoda (csodás misztérium), mint az, hogy egy létező Isten fia valóban
testet ölt.”
Gerlóczy Ferenc
hvg 2001/12/22 |