gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

Az erkölcs megalapozása •

Isten nélkül is megy?

Kell-e Istenben is hinni ahhoz, hogy jók legyünk? A nem csupán karácsonyi kérdést évek óta egyre szenvedélyesebben taglaló teológusok és filozófusok egyetértenek abban, hogy bár az erkölcsi rendszerek eredeti megalapozásukat a vallásokból nyerik, istenhit nélkül is lehetséges adekvát választás helyes és helytelen között. Sőt némely gondolkodók egyenesen azt firtatják: nem nagyobb erkölcsi jó-e az, ha valaki annak ellenére cselekszik morálisan, hogy nem hisz Istenben?

„Miért nemesebb cselekedet egy igazhívő számára, ha Isten, nem pedig a király parancsára tesz meg valamit, hogyha az illető szemében az Isten bármely királynál jóval hatalmasabb?” - kérdi az Amerikában az idén nagy visszhangot keltett, Levelek egy ifjú ügyvédhez című könyvében az emberi jogi ügyek iránti elkötelezettségéről ismert harvardi sztárügyvéd, Alan Dershowitz, aki szerint a hit igen könnyen akár a morális cselekvés akadálya is lehet. Első hallásra talán meghökkentő állításának alátámasztására a bibliai Ábrahám példáját említi, mondván, ő a hit nevében képes lett volna feláldozni, vagyis megölni saját ártatlan gyermekét, Izsákot. Az, hogy ezt Isten kívánta Ábrahámtól, legfeljebb a pátriárka engedelmességét bizonyítja, erkölcsösségét semmiképpen - teszi hozzá. Az igazán morális személy anélkül cselekszik jót, hogy cserébe jutalmat remélne, vagy elmulasztásával büntetést kockáztatna - fejti ki Dershowitz, nem tagadva, hogy az erkölcsnek természetesen szüksége van valami vitathatatlan tekintélyre, amelyre mint alapra támaszkodhat. Ez azonban szerinte nemcsak a vallás, hanem a filozófiai meggyőződés, de akár az a bíróság előtt tett eskü is lehet, amire mások mellett az ügyvédeket is kötelezik.

„A konkrét etikai problémákról folytatott vitáknak mindig az a vége, hogy az alapoknál kötünk ki” - jegyzi meg Carlo Maria Martini bíboros, Milánó népszerű, befolyásos, liberális szellemű érseke abban az idén magyarul is megjelent, Miben hisz, aki nem hisz? című dialóguskönyvében, amelyben Umberto Ecóval párbeszédet folytat. Az érsek ezért jobbnak látta rögtön az alapoknál kezdeni, s a katolikus neveltetésű, de nem vallásos professzor-írótól legelőbb azt kérdezte: „Mi mozgatja annak az embernek a cselekedeteit, aki olyan erkölcsi elveket vall és hirdet, amelyek akár életének a feláldozását is megkövetelhetik, hogyha nem ismer semmiféle megszemélyesült Istent?”

Martini bíboros készséggel elismeri, sok ember nemes tettekkel bizonyítja önzetlenségét, anélkül hogy cselekedeteit - akár tudatosan, akár öntudatlanul - transzcendens indokokra vezetné vissza, hogy a szeme előtt lebegne a teremtő Isten, Isten országának eljövetele, illetve ennek etikai következményei, Jézus halála és feltámadása, a Szentlélek ajándéka vagy az örök élet ígérete. „De aki nem támaszkodik ezekre vagy más hasonló elvekre, hol találja a fényt és az erőt ahhoz, hogy helyesen járjon el olyan körülmények között is, amelyek a végsőkig próbára teszik?” - kérdi az érsek.
E kérdéskör kapcsán további nehézséget jelent - amit Hans Küng svájci teológus vetett fel a Világvallások etikája című munkájában -, hogy Jézusban a nem vallásos emberek, de a más vallásúak sem hisznek, vagyis a zsidó, muszlim, hindu, buddhista vagy éppen konfuciánus emberek erkölcsös viselkedését mind más-más abszolútumok alapozzák meg. Maga a helyes magatartás azonban, noha a különféle hagyományokon nyugszik, végeredményben ugyanaz, s kifejezhető abban az úgynevezett erkölcsi aranyszabályban, amelyet a különböző vallások képviselői szinte egyazon szavakkal határoztak meg: „Amit magadnak nem kívánsz, te se tedd a többi emberrel” - fogalmazott például Konfuciusz; „Ne tedd mással, amit nem akarod, hogy veled tegyenek” - írta Jézus idősebb zsidó kortársa, Hillél rabbi a Talmudban; „Minden, amit akartok, hogy az emberek veletek tegyék, azt éppúgy tegyétek ti is nekik” - mondja Jézus az evangéliumokban. És Küng szerint a tételes vallást tagadó Kant kategorikus imperatívuszát is (cselekedj úgy, hogy cselekedeteid követendő mintává lehessenek mások számára) voltaképpen fel lehet fogni úgy, mint ennek az ősi aranyszabálynak filozófiai változatát.

A svájci teológus szerint tehát ez a - különféle vallásokban, illetve Kant nyomán a vallástalanok filozófiai meggyőződésében megtalálható - gondolat alapozhatja meg az „ideális” erkölcsi magatartást. „Az értelem, az értékek és a normák vákuumának veszélye - véli Küng - hívőket és nem hívőket is fenyeget. A hagyományok, a tekintélyek útbaigazító szerepének megingása végzetes tájékozódási válságot von maga után, amellyel közösen kell megbirkóznunk.”

Az Umberto Ecóval vitázó Martini bíboros szerint a világi emberek, akik erkölcsi elveik fundamentumát próbálják meghatározni, olyasféleképpen fejezik ki magukat, hogy „a másik ember bennünk van” - mégpedig függetlenül attól, hogy szeretjük, gyűlöljük, netán közömbös a számunkra.
Az az érzés, hogy „a másik ember bennünk van”, nem pusztán érzelmi vonzódás, hanem alaphelyzet - válaszolja a bíborosnak a regényíró-professzor. A másik tekintete és válasza nélkül nem tudhatjuk meg, kik is vagyunk. Hogy ez nem ösztönöz minket kellőképpen arra, hogy erényesek legyünk? Úgysem tudja meg senki, ha titokban rosszat teszünk? „Ne feledjük - figyelmeztet Eco -, aki nem hisz, az nem gondolja, hogy figyelik odafentről, és épp ezért úgy tudja, hogy nincs is ott senki, aki megbocsáthatna.” Éppen ezért - szerinte - egy ateista, ha tudatában van annak, hogy rosszat tett, még a hívőnél is jobban vágyik a nyilvános gyónás által nyert megtisztulásra.

A bolognai egyetem szemiotikaprofesszora úgy látja, hogy azokban az erkölcsös, szolidaritást vállaló, áldozatokat hozó, „jó” emberekben, akik nem hisznek Istenben, akikben nincs „benne” az Isten, azokban is van „valami”. Két évszázaddal ezelőtt Immanuel Kant ezt úgy fogalmazta meg: „Kedélyemet két dolog tölti el csodálattal s tisztelettel: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” A német filozófus tehát úgy vélte, a moralitást a puszta szabálykövetéstől az különbözteti meg, hogy egy erkölcsi parancs (például az ötödik parancsolat, a „ne ölj”) az emberben már belsővé vált, beleégett a lelkiismeretébe.

A „szent” szót mindenesetre olyan emberek is elkötelezetten használják - állapítja meg Ha nincsen Isten című könyvében Leszek Kolakowski, Angliában élő lengyel vallásfilozófus -, akik egyébként nem tartják magukat vallásosnak. Szókratész, akinek élete s főként halála párhuzamokat mutat Jézuséval, éppolyan könnyen, mosolyogva fogadta a halálos ítéletet, mint Jézus, éppúgy megbocsátott elítélőinek, mint ő - mégpedig úgy, hogy a mindenható Isten helyett legfeljebb saját daimonionjára (démonjára, mai értelmezésben a lelkiismeretére) hallgatott. Ez, a Szókratész és általában a nem vallásos emberek erkölcsi döntéseiben szerepet játszó lelkiismeret azonban maga sem okvetlenül teljesen profán valami.

Umberto Eco már többször idézett könyvében mindenesetre finoman elhatárolódik az ateizmustól, amely, miközben azt állítja, hogy nincs bizonyíték Isten létezésére, „szilárdan hisz a nemlétében”. Vallásosságot persze még korántsem jelent, ha Eco mint a humanista erkölcs képviselője Spinozára hivatkozik, akinek az Istene „nem személyes isten, hanem egy kozmikus szubsztancia, amelybe egykor majd visszatérünk”, s ami - még úgy is, hogy nem „Aki”, hanem „ami” - kelthet bennünk toleranciát és jóindulatot. Martini bíboroshoz írt levelének a végén Eco voltaképpen annak a gondolatnak az újrafogalmazásáig jut el, hogy ha nincsen Isten, akkor talán ki kéne találni. „Ha Krisztus csupán egy nagy történet hőse lenne - fogalmaz Eco -, az a tény, hogy e csupasz majmok, akik csak azt tudják, hogy nem tudnak, e történetet kitalálták és a magukénak akarták, ugyanolyan csoda (csodás misztérium), mint az, hogy egy létező Isten fia valóban testet ölt.”

Gerlóczy Ferenc
hvg 2001/12/22



vissza /back



 


top / a lap tetejere
vissza /back

vissza /back