gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

Az iszlám és a zsidók •

Mit szólna Mohamed?

Jasszer Arafat palesztin vezető legutóbb kvázi nehezményezte, amikor az Amerikára lesújtó Oszama bin Laden a palesztin sérelmeket emlegette mint háborúskodásának fő okát. Annyi bizonyos, hogy az Amerika ellen meghirdetett háborúban a muszlimok hangadói az eredeti mohamedi hitvallást mintegy „meghaladva”, a direkt zsidóellenességet is zászlajukra tűzték.

„Mostanában a Közel-Keleten arab és perzsa nyelveken terjesztik A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című, hírhedt antiszemita, néhány évtizede még csak keresztény országokban ismert röpiratot” - hívja fel a figyelmet egy, a mostanában felerősödött csatazajban talán másodlagos fontosságúnak tekinthető fejleményre a muszlim teológia professzora, Abdul Hadi Palazzi sejk, a Gyökér és Ág Szövetség nevű palesztinai muszlim-zsidó párbeszédcsoport muszlim társelnöke, aki említett tisztségével és nézeteivel az iszlámban kétségtelenül a törpénél is törpébb minoritást képvisel. „Mint muszlim és mint vallási ember szörnyülködöm azon - teszi hozzá -, hogy mindez magukat muszlimnak nevező emberek körében zajlik, akik ráadásul többségükben sémi arabok. Érdemes ugyanis arra is emlékeztetni, hogy a keresztények által üldözött zsidók évszázadokon keresztül éppen a muszlimok között találtak menedéket. Büszke vagyok arra, hogy Omár kalifa, Mohamed veje 632-ben, véget vetve a korábbi tilalomnak, ismét megengedte a zsidóknak, hogy Jeruzsálembe költözzenek, s hogy Szalah al-Dín a 12. század végén, amikor a keresztesektől visszafoglalta Jeruzsálemet, azt írta a zsidóknak: »Száműzetésetek véget ért, aki visszatér, szívesen fogadjuk«.”

S valóban, a mai viszonyok ismeretében meglepőnek is tűnhet, hogy a Mohamedről és utódairól szóló, megbízhatónak tekintett hagyomány, a hadísz is őriz olyan történeteket, mint amilyet a 19. századi jeles magyar orientalista, Goldziher Ignác Balvélemények az iszlámról című írásában olvashatunk. Eszerint amikor a muszlimok elfoglalták Bászra városát, a helytartó állítólag leromboltatta egy zsidónak a házát, hogy annak helyén építse föl az első ottani mecsetet. A kárvallott zsidó - a mese szerint - azonban nem hagyta annyiban a dolgot, Medinába utazott, és kihallgatást kért Omár kalifától, aki ezután a következő parancsot írta a helytartónak: „Rontsd le tüstént a mecsetet, s építsd fel újra a zsidó házát!”

Függetlenül a legenda igazságtartalmától, a muszlimok viszonya a zsidókhoz mostanában korántsem ilyen békés, aminek okát sokan a zsidó állam születésében látják. Ezek szerint voltaképpen nem is antiszemitizmusról vagy antijudaizmusról, hanem inkább anticionizmusról kellene beszélni. A zsidók bevándorlását ugyanis a muszlim világban nemegyszer nyugati gyarmatosításként értékelik, Izraelt ennek megfelelően olyan államnak, amely egy muszlim régiót úgymond gyarmati sorban tart. „Ez a muszlimok zsidóellenességének fő oka, nem pedig az Európából importált, a muszlim világban korábban ismeretlen antiszemitizmus” - fejtegeti például Martin Kramer is, a tel-avivi egyetem iszlamológusa. Ő mások mellett Rasid al-Ghannusi Londonban élő tunéziai szerzőt idézi, aki szerint „összeesküvés folyik az egész régióban, amelynek az a célja, hogy zsidó egyeduralmat valósítson meg Marrakestől Kazahsztánig”.

Ez az összeesküvés-elmélet nem Izrael államot nevezi meg általános bűnbaknak - hívja fel a figyelmet az izraeli professzor -, hanem a zsidókat, ugyanúgy, ahogyan például a bizonyítottan még a 19. század végén az orosz cári titkosszolgálat által provokatív céllal hamisított, A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című pamflet is. Ehhez azonban a muzulmánok erre fogékony rétegei újabban immár a Koránban és a muszlim hagyományban is igazolást keresnek. Természetesen találnak is, hiszen a muszlimok szent könyve tartalmaz mind általában meglehetősen harcias, mind speciálisan a zsidókkal szemben kritikus részeket.

Az iszlám öt pillére - a hitvallás, a napi ötszöri imádkozás, az alamizsnaosztás, a ramadán havi böjt és a mekkai zarándoklat - után ugyanis az igazhitűek legfontosabb teendőinek sorában rögtön az Allah uralmának kiterjesztésére való törekvés következik. Ez persze önmagában még nem célzottan zsidóellenes: „A dzsihád nem az iszlám terjesztésére szolgál, mint sokan feltételezik, hanem a muzulmán uralom kiterjesztésére” - mondja Josef van Ess tübingeni orientalista a Hans Küng katolikus teológussal közös Párbeszéd az iszlámról című dialóguskönyvében. Ez szerinte azt jelenti, hogy „a muzulmánok kötelesek háborút viselni, ameddig van még olyan része a világnak, amelyik nincs muzulmán fennhatóság alatt...” Igaz, ez a mindennapokat tekintve csak elvi kötelezettség. „Valamennyi muzulmán ugyanis csak akkor kötelezhető arra, hogy fegyvert fogjon, ha megtámadnak egy muzulmán területet, vagyis ha védekező háború indul.” Csakhogy számos muszlim politikai és vallási vezető szerint ez a helyzet azóta fennáll, amióta Izrael, vagyis a zsidók - az ő értelmezésükben - megtámadták a palesztinokat.

Ilyen esetekben a Korán 8. szúrájának 39. verse arra buzdít: „Harcoljatok... amíg a vallás egyes-egyedül Allahé...” Az erőszaktól esetleg visszariadó igazhitűeket pedig ugyane fejezet 17. verse bátorítja, mondván: „És nem ti öltétek meg őket, hanem Allah ölte meg őket. És nem te dobtál, amikor dobtál, hanem Allah dobott, hogy valami tőle jövő szép próbatétellel próbálja meg a hívőket.” De a Korán 9. szúrájának 5. verse is harci cselekedetekre való felhívás: „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről. Ha azonban megbánással fordulnak Allahhoz, elvégzik az istentiszteletet, és alamizsnát adnak, akkor hagyjátok őket szabadon az ő útjukon.”
Ám - figyelmeztet a már idézett Abdul Hadi Palazzi - még ez a fundamentális kötelezettség is legfeljebb a pogányokkal szemben áll fenn, a „Könyv népeire” (tehát a zsidókra és a keresztényekre) elvileg nem vonatkozik. A zsidók - a keresztényekkel és a perzsa zoroasztriánusokkal együtt - Mohamed szemében még nem számítottak pogányoknak. Mohamed csak a maguk törzsi vallásait követő, pusztai nomádokat nevezte káfirnak, azaz hitetlennek, pogánynak. Ettől persze a muszlimok szemében még a zsidók és a keresztények is tévelygőknek számítanak. Mégpedig azért, mert bár a muszlimok szerint a zsidók és a keresztények is Ábrahám (Ibrahim), az első haníf (még sem nem zsidó, sem nem keresztény, sem nem muszlim ősmonoteista próféta) utódai, s mint ilyenek részesültek Isten (Allah) kinyilatkoztatásában, ám, úgymond, félreértelmezték azt, és letértek a helyes útról. Így aztán Ábrahám Hágártól született fiának, Izmaelnek a kései leszármazottja, az arab Mohamed küldetése lett, hogy „visszavezesse az eltévelyedetteket” a helyes útra.

A vallásalapító azonban hamarosan csalódott a zsidókban, amikor meg akarta nyerni őket egyrészt az iszlámnak, másrészt - legalább csendestársként - a Mekka elleni hadjáratokhoz. Ám a zsidók - a muszlim hagyomány, a hadísz szerint - nemhogy a megtérésre nem mutattak hajlandóságot, de pénzt is csak kamatra lettek volna hajlandók kölcsönözni. Ezután történt, hogy a muszlim időszámítást 622-ben Mekkából Medinába való „futásával” beindító Mohamed megtiltotta híveinek a kamatszedést, és imádkozáskor ismét Mekka lett a kibla - az az irány, amely felé az imádkozó tekint, noha az 630 körül egy rövid időre a jeruzsálemi szentély felé mutatott. Végül aztán - jóllehet a zsidók monoteizmusa, szigorúan teológiai értelemben véve, közelebb áll a muszlim egyistenhithez, mint a keresztény szentháromság-tanítás - az ekkor keletkezett 5. szúra 82. versében a Próféta a Könyv vallásai közül már a zsidókkal szemben üt meg keményebb hangot: „Az emberek között bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a hívőkkel szemben. A hívők iránt a szeretetben pedig a legközelebb azokat találod, akik azt mondják: »Mi keresztények vagyunk.«”
Arra, hogy effajta finom különbségtételekből - elhatárolódásokból - ismét közelíteni lehessen a közös ábrahámi alapokhoz, ma aligha van esély. Miként alig ismertek azok a törekvések is, amelyek a három ábrahámi vallás „trialógusát”, a teológiai kibékítést célozzák. Pedig léteznek ilyenek. Hans Küng tübingeni Ökumenikus Intézetében például a közös alapokat hangoztatják, és megbocsátást sürgetnek a kölcsönös sérelmekre. Csakhogy a közös gyökérzetből eredő ágak ma inkább szétfelé tartani látszanak. Egyelőre tehát megmarad álomnak Louis Massignon francia orientalista elképzelése a remény (zsidó), a szeretet (keresztény) és a hit (iszlám) vallásának közeledéséről.

Gerlóczy Ferenc

hvg 2001/10/20



vissza /back



 


top / a lap tetejere
vissza /back

vissza /back