gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

PACIFIZMUSTÖRTÉNELEM •

A feltartott kéz ereje

A magyar véderő létszámcsökkentéséről folyó politikai csatározásokban vagy a francia atomütőerő „karbantartásával” kapcsolatosan egyre többször merül fel – hol vádként, hol elismerően – a pacifizmus fogalma. Gyengeség, puhányság vagy éppenhogy az erő jele-e az erőszakmentességnek vallásalapítók, próféták, népvezérek által az évezredek során sokszor megfogalmazott és sok vereséget megért gondolata?

„Hiába dolgozik annyit, mégis felkopik az álla. Kutat, egyre csak kutat, de semmit sem talál” – sajnálkozott egyszer Karinthy Frigyes, egy már az ő idejében is létező emberfajta, a békekutató sorsán. Az e foglalkozást űzőknek ma sincs könnyű dolguk. A „béke” még a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet, a híres SIPRI kutatási programjai között sem szerepel; az intézet munkatársainak minden idejét és energiáját a leszerelés és a biztonság katonai kérdései emésztik fel. A „béke” – amelyet a legtöbben egyszerűen a háború ellentéteként definiálnak – világszerte mostoha téma. Az iskolai történelemórákon legfeljebb mint egy-egy háborút lezáró békeszerződés, olykor mint a gyengébbnek az erősebb hatalom által való „pacifikálása” bukkan elő. Napjaink civilizált emberiségének túlnyomó többségéről pedig bízvást elmondható, hogy vagy háborúzik, vagy éppen mások öldöklését nézi a televízióban.

Bár az erőszakot mint konfliktuskezelési eszközt elvből ellenző, a „szemet szemért, fogat fogért” ősi elvét elutasító pacifizmusnak egyéni képviselői már évezredekkel ezelőtt is voltak, politikai világmozgalomként csupán a múlt század vége felé indult szerveződésnek. Hangját azonban néhány évtized múltán előbb két világháború, majd a hidegháború és a békeharc nyomta el. Mindössze két jelentős 20. századi politikai mozgalmat tartanak nyilván, amelyben erős és erőszakot alkalmazó ellenfeleket erőszakmentes eszközökkel, ellent nem állással győztek le pacifisták: az egyik, Mahatma Gandhi mozgalma, India függetlenségéhez, a másik, Martin Luther Kingé, az amerikai feketék emberi jogainak érvényesítéséhez vezetett. Mindkét mozgalom sokat merített Jézusnak a Hegyi beszédben mondott tanításaiból, valamint az amerikai Henry David Thoreau, A polgári engedetlenség iránti kötelességről című, 1849-ben megjelent munkájából. A két jeles pacifista mindazonáltal erőszakos halállal halt meg.

Pedig még ők sem tartoztak az úgynevezett abszolút pacifisták közé. Hiszen végső soron maga Gandhi is erő alkalmazásával politizált, még ha ennek az „igazság erejének” (szatjágraha) semmi köze nem is volt a köznapi értelemben vett erőszakhoz. Ráadásul korántsem kizárólag személyének és eszméjének kisugárzása okán sikerülhetett Gandhinak a brit oroszlán legyőzése, hanem azért is, mivel biztosítva volt a sikeres pacifista mozgalom szakértők szerint négy alapfeltétele: az akkori indiai légkör kedvezett a békének; a belső – gazdasági és hatalmi – ellentéteket időlegesen sikerült nagyjából elsimítani; rendelkezésre álltak a tárgyalások, a viták és a békés rendezés más eszközei; s végül az akciókról a sajtó közvetítésével folyamatosan tájékozódhatott a közvélemény. Ez utóbbi feltétel híján maradtak egymástól elszigeteltek évszázadok erőszakmentes akciói, mozgalmai; míg sokszor éppenhogy a nyilvánosság segíti sikerre a mai pacifista mozgalmakat.

Az abszolút pacifisták szerint az oroszlánt még ingerelni sem szabad. A fegyvert etikai megfontolásból egyénileg nem ragadó „individuális pacifistákon” kívül jó néhány vallási közösség tartozik ide. Abszolút pacifistának tekintik a 16. századi, a németalföldi Simons Menno után mennonitáknak nevezett svájci és holland újrakeresztelő protestánsokat, a vallási eksztázis tetőfokán tanúsított „rezgésekről” kvékereknek nevezett angol gyülekezet tagjait, a nagy tömegeket mozgósító Jehova Tanúit, de más keresztény közösségeket is, amelyek szilárdan hisznek benne, hogy békés magatartásuk példája mintegy megfertőzi támadóikat, s azok előbb elszégyellik magukat, majd jó útra térnek. „Sajnos, ez a magatartás soha nem volt teljesen sikeres” – állapítják meg a szakértők az egyetlen témába vágó kézikönyv, a négykötetes angol World Encyclopaedia of Peace hasábjain. A korai – üldözött – keresztények három évszázadon át abszolút pacifistákként éltek, követvén a jézusi tanítást: „Szeressétek az ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.” Azóta azonban, hogy a kereszténység a Római Birodalom államvallásává lett, az egyházatyák között mind többen akadtak, akik – mint Szent Ágoston is – relativizálták a fent idézett jézusi tanítást, s megengedték, sőt, előírták a háborúskodást, legalábbis amennyiben démonok, vagyis az általuk megszállott pogányok ellen történik.

Ha békét akarsz, ne készülj a háborúra! – módosítják az antik Rómában közszájon forgó birodalmi bölcsességet a pacifisták, akiknek egyébként Jézus csupán a legismertebb, ám korántsem a legrégebbi képviselője. Már előtte hasonló elveket vallott ugyanis többek között a Buddha, Konfuciusz, Lao-ce vagy éppen a görög bölcselő Szókratész, aki azt tanította: „Az igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni.” A zsidó Ézsaiás is így prófétálta a (máig be nem következett) jövőt: „És csinálnak fegyvereikből kapákat, dárdáikból metszőkéseket, és nép népre többé kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” De még a harcias iszlámban is vannak pacifisták – például a misztikus szúfik között –, akik szerint az igazhitűnek a szent háborút, a dzsihádot nem mások ellen kell vívnia, hanem a benne magában szunnyadó gonosz ellen.

A pacifisták mást tekintenek békének, mint az erőszakot elfogadók – olvashatjuk például a már említett békeenciklopédiában. Karl von Clausewitz német hadtudós híres mondásának logikus folyományával szemben ugyanis – amely szerint a béke nem volna más, mint a háború folytatása, más eszközökkel – a pacifisták inkább Spinozával értenek egyet, aki Teológiai-politikai értekezésében azt írja, hogy „a béke nem a háború hiánya, hanem erény, lelkiállapot, szellemi beállítódás, jóakarat, bizalom, igazságosság”. A mai pacifizmust egyebek között éppen „spinozizmusa” különbözteti meg a századforduló körüli évtizedek alapvetően direkten háborúellenes politikai pacifizmusától. Nem mintha a mai pacifisták nem harcolnának a háború ellen. Ám meggyőződésük szerint – s ebben a vallási pacifistákat követik – nem elég a háborút tagadni; a béke alternatíváját kell nyújtani helyette.

A Szíveken Keresztül a Békéért nevű, két éve, horvát és bosnyák asszonyok által kezdeményezett nemzetközi női békemozgalom képviselői például, akik október 8-án Horvátországban két békekonferenciát is rendeznek, ugyanaznap pedig a hármashatárhegyi repülőtérre várják napkeltétől napnyugtáig való hallgatásra a magyar nőket, azt hagsúlyozzák: nem a háború ellen, hanem a békéért cselekszenek. Ugyanez a spinozista meggyőződés áll a mögött a számítógépes világhálózaton, az interneten terjedő felhívás mögött is, hogy a jövő év április 4-én, Martin Luther King meggyilkolásának évfordulóján ki-ki a maga iskolájában, városában, munkahelyén – saját közösségében – tegyen valamit a békéért. Az „Egy nap erőszak nélkül” kezdeményezői arra is bátorítják a résztvevőket, hogy aznap ne egyenek húst.

Más a helyzet a pacifizmusnak ezekben a napokban tapasztalható legnagyobb hullámával, a csendes-óceáni francia atomrobbantások elleni tiltakozó megmozdulásokkal kapcsolatban, ahol az alapvető mozzanat továbbra is magának a nukleáris fegyverkezésnek a tagadása. Az atomenergia esetleges háborús felhasználásával kapcsolatosan ugyanis aligha érvényes, amit Jézus mondott a Hegyi beszédben: „Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.” Ha ugyanis valaki – mondják a kísérletet ellenzők – atombomba-támadással ütné arcul az egyik féltekét, aligha maradna valaki is, aki odatarthassa a másikat.


Vissza a békéhez!

- interjú Bulányi Györggyel -


Milyen esélyei vannak a pacifizmusnak a népirtás korában? – kérdeztük Bulányi György volt piarista tanártól, annak az idén ötven éves Bokor katolikus bázisközösségnek az alapítójától, amelynek a tagjai a Kádár-rendszer alatt inkább leültek három évet börtönben, semhogy katonának menjenek. Bulányit 1982-ben a Magyar Katolikus Püspöki Kar – Magyarország területén – eltiltotta a nyilvános papi működéstől. A szilencium máig tart.
HVG: Ön azt tanítja, hogy aki nem alkalmaz erőszakot, azt nem lehet legyőzni. Milyen esélyt ad ma annak a magatartásnak, hogy valaki, akire rálőnek, ne lőjön vissza?
Bulányi György: Aki ilyen kérdéseket fogalmaz meg, az tudja, hogy a válasznak semmi köze nem lehet semmiféle kincstári optimizmushoz. Bárki végiggondolhatja az emberiség előtt álló alternatívát: verekedünk, a Földgolyó fölrobbantásáig, avagy hüvelybe dugjuk a kardot, s Jézushoz hasonlóan elmegyünk a pusztába. Van olyan ember, akinek ez a második, és van olyan, akinek az első megoldás nem jelent semmiféle perspektívát – én az utóbbiak közé tartozom.
HVG: De mik a kilátásai azoknak, akik elvetik az első lehetőséget, nem akarnának fegyvert ragadni, ám gyengék ahhoz, hogy fölvegyék az ellenállás keresztjét, s vállalják az üldözöttséget, adott esetben a halált is? Hiszen kétségtelen, a feltámadásban való hit nem mindig vigasz a köznapi ember számára, ha tudja, hogy lehetőségeiről, vagyonáról, talán az életéről kell lemondania.
Bulányi György: Márpedig ez a legkártékonyabb emberfajta. Mert ez emberfelettivé teszi a krisztusi halálutat a maga jámborságával, és az önmaga örök életébe vetett reményével működik közre az első alternatívában.
HVG: Kártékonyabb volna, mint az, aki lő és öl?
Bulányi György: Kártékonyabb. A történelem azt mutatja, hogy amióta megtörtént a „szakosodás” a törzseken belül, és a papkirályból egyfelől sámán, másfelől hadvezér lett, a hadvezér mindig a sámán – vagy a tábori püspök – áldásával viszi harcba a katonákat. Aki hallotta az evangéliumot, de semmibe veszi, aki a Krisztus-követést ócska és olcsó templomjárásra és vallásoskodásra cseréli, aki bevonul katonának – ha pedig pap, akkor tábori papnak –, azé a nagyobb felelősség. Azé a nagyobb felelősség, aki átment az evangélium iskoláján, de magában mégis úgy dönt: én ebből a vértanúképző főiskolából kiiratkozom.
HVG: De mi van azokkal, akik nem vonhatók felelősségre azért, hogy nem ismerik a krisztusi tanítást – vagy mert más vallásúak, vagy mert ateisták, ami szintén nem zárja ki, hogy humanisták legyenek?
Bulányi György:A felelősség természetesen nemcsak az evangélium ismerőié, az Újszövetségben írástudóknak nevezett rétegé, hanem az úgynevezett gondolkodó értelmiségé, a szellem embereié általában. Igaz, a társadalom többsége nem fogalmazza meg, amit az ötvenes évek német avantgárdja úgy mondott: „ohne uns” – nélkülünk! De ha egy állam – a választások becsületességének biztosítása mellett – csak egyetlen egyszer is megszavaztatná az anyákat, a feleségeket, a lányokat, óhajtják-e, hogy fiukat, férjüket, apjukat elvigyék a frontra, akkor bizony kiderülne, hogy itt is és a folyón túl is milyen hazafiatlan bagázs lakik. Ettől az óriási és döntő többségtől azonban mindenképp megkülönböztetem azt a tábort, amelyik azt mondja, hogy sehonnai, bitang ember az, aki nem tud a hazáért elpusztulni. Az első, a hatalmas tábor ugyanis ezt mondja: „Ha bevonulok, akkor van egy túlélési lehetőség, míg ha megtagadom, azonnal a falhoz állítanak.” Csakhogy ki adta az államhatalomnak azt a jogot, hogy mindössze a biztos halál vagy az esetleges túlélés között engedjen választani? S lám, ezt ma olyan természetesnek tartjuk, mint a levegőt, pedig ez a brigantiság csimborasszója – amit az úgynevezett keresztény társadalom produkált, amikor bevezette az általános hadkötelezettséget. Volt egy ember, aki felemelte a szavát ellene: gróf Tolsztoj Leó. Mi lett a sorsa? Kiközösítette az egyház. Pedig Tolsztoj Jézus hangját ütötte meg. Az emberiség döntő többsége partnerévé lett a hatalomgyakorlóknak, mivel egyszerűen élni akar.
HVG: Ha minden háború – noha császárok és vezérek vívják – mindig az ügyeletes „sámánok” közreműködésével történik, és az ideológiájukat mindig a vallások adják, végső soron nem vallásháború-e valamennyi?
Bulányi György: Arnold Toynbee, századunk nagy angol történésze azt a megállapítást tette, hogy bár az emberiség mind a nyolc nagy vallása tudja, hogy a szeretet az Isten üzenete, a hatalom kísértésének mégis mind áldozatul esett. S e pillanattól kezdve minden nagy vallás saját maga végzi el az alapítók gondolataihoz hűségesnek maradtakon, a nem áruló írástudókon azt, amit a cézár a csábítás előtti időszakban még maga tett meg. Ez magyarul annyit jelent, hogy ha például írnánk egy keresztény egyháztörténetet úgy, hogy azokra a személyekre és mozgalmakra koncentrálunk, akik és amelyek hűségesek akartak maradni a jézusi gondolathoz, akkor az egyháztörténetek a máglyagyújtások történeteivé alakulnának át.
HVG: Mindebből, amit mondott, az derül ki, hogy valaki vagy Krisztust követi, vállalva, hogy őt is üldözni fogják, vagy az ő üldözőihöz társul. Harmadik lehetőség nincs?
Bulányi György:.: Nincs. Ám ez az egész békeprobléma tulajdonképpen következményprobléma. Az alapprobléma a kiváltság. Ha valaki gazdagabb, mint a többiek, irigységet vált ki a többiekből. Ezért aztán meg kell védenie magát tőlük: fegyverkeznie kell. Csakhogy aki a vagyonát félti, Jézus szavai szerint a mammonnak szolgál, és fegyverkezni fog. Aki azonban Istennek szolgál, nem fog fegyverkezni. Még azon a címen sem, hogy „talpra magyar, hí a haza!”... Különben a hazát és a nemzetet nem sikeres tömeggyilkolási műveletekkel lehet fenntartani, hanem gyermekek világrahozatalával. Az egész hazafias ipar – jó esetben – a hatalmon levők önbecsapása. A nagy vallások hierarchiái pedig ezt öntözik meg szenteltvízzel.
HVG: Ez így elég komoran hangzik. Látna-e mégis nem kincstári, de e világi, e világra vonatkozó optimizmussal valamilyen esélyt a pacifista magatartás számára?
Bulányi György:A Bokor ötvenéves jubileumán tartott pohárköszöntőmben azt mondtam közösségünkre, hogy „civil, nonprofit organizáció”. Így jelölöm meg ma a jézusi üzenet tartalmát. A „civilből” kiesik a politikus is, a főpap is, a „nonprofit” pedig arra utal, ami kihúzza a létalapot a fegyvergyáros alól. Nem akarok gazdagabb lenni, mint a másik, megértem az evangéliumi üzenetnek az alap-mondanivalóját, az osztozást.

Gerlóczy Ferenc
HVG 1995. szeptember 30)


vissza /back


Vissza a békéhez!

(interjú Bulányi Györggyel)



 


vissza /back

vissza /back
top / a lap tetejere