gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

POSZTMODERN ETIKA •

Az általános viszonylagos

„A demokráciák eldobhatnak néhány olyan létrát, amelyre önmaguk felépítéséhez még szükségük volt” – hökkentette meg hallgatóit Richard Rorty amerikai filozófus. A posztmodern filozófia egyik legismertebb képviselője múlt heti magyarországi előadásán kifejtett több más, ugyancsak sokakat meglepő nézetet.

„Kant megtette a kötelességét, Kant mehet” – summázhatnánk a múlt héten Magyarországon járt amerikai filozófus, Richard Rorty alapvető nézeteit az etikáról. A kortárs posztmodern filozófuselitnek a francia Jacques Derrida után talán leghíresebb alakja már korábban „az utolsó évizedekben Kant ellen forduló” angol és amerikai morálfilozófusokkal értett egyet. A múlt héten, a pécsi bölcsészkaron tartott előadásában a Virginia Egyetem 64 éves professzora büszkén nevezte magát az amerikai pragmatizmus egyik alapítója, John Dewey tanítványának, aki „hatvan évig próbálkozott azzal, hogy minket felszabadítson Platón és Kant szolgaságából.”

„Fel kell adnunk azt az elképzelést – magyarázta Rorty –, hogy léteznek feltétlen, transzkulturális morális kötelezettségek, amelyek egy változatlan, történelem fölötti emberi természetben gyökereznek.” Szerinte ez a – Platón és Kant mellőzésére tett – kísérlet köti össze egymással az amúgy más-más utakon járó Nietzsche utáni európai és a pragmatikus amerikai filozófiai hagyományt. Rorty ezzel persze nem mondta egyszersmind azt is, hogy a mindig, minden körülmények között érvényes erkölcsi parancs, a „kategorikus imperatívusz” felesleges lett volna, mint ahogy nem mondta annak az „Isten gyermeke”, az „emberiség” vagy a „racionális lény” fogalmait sem. Hiszen – mondogatta – rengeteg jó származott belőlük, mint ahogy az „igazság önmagáért” vagy a „művészet a művészetért” fogalmakból is. Az amerikai filozófusok társaságának volt elnöke még azt is hajlandó elismerni, hogy Kant éppen azokat a fejleményeket – a demokratikus intézmények és a kozmopolita politikai tudat további fejlődését – kívánta előmozdítani, amelyek azóta megvalósultak. Mára azonban Rorty szerint olyan helyzet állt elő, amelyben „a demokráciák eldobhatnak néhány olyan létrát, amelyre önmaguk felépítéséhez még szükségük volt”.

E létrahasonlattal Rorty megismételte, amit magyarul nemrég megjelent, Esetlegesség, irónia és szolidaritás című könyvében írt. Ebben egyebek között kifejtette: a kanti etikában nem azért kell kötelességet éreznünk valakivel szemben, mert az egy milánói vagy amerikai polgártársunk, hanem azért, mert racionális lény. A „racionális lény” fogalma azonban – alaposan végiggondolva, önmagában és kontextusától elvonkoztatva – éppoly üres, mint a „metafizika”, a „nyelv”, sőt az „én” ideája, vagy esetleg épp az emberi szolidaritásé. E fogalmak szerepe az amerikai gondolkodó szerint az volt, hogy bár elérhetetlen, mégis mozgósító célokat csillantottak fel az emberek előtt, s ily módon nyitva tartották az utat a politikai és kulturális változások előtt. Mesterkéltté váltak azonban akkor, amikor az igazság, a művészet vagy az emberi mibenlét „természete” került az érdeklődés homlokterébe, s kiderült, hogy ezek nem tarthatók.

„Az emberi lényekkel szemben egyszerűen mint emberi lények iránt kötelességeink vannak” mondatot Rorty szerint akkor értelmezzük helyesen, ha úgy fogjuk fel, mint figyelmeztetést: „mi”-érzésünket igyekezzünk mindig a lehető legtágabb körre kiterjeszteni. A szolidaritás ugyanis – mondja Rorty – nem olyan dolog, ami „eleve” megvan, nem olyasvalami, amit fel kell fedezni, hanem olyasmi, amit meg kell alkotni. S egyelőre nincsen semmi történelem fölött álló, amely megalapozhatna egy történelem fölött álló etikát.

Rorty szerint az „emberiség” helyett mindig legfeljebb egy „mi” (egy konkrét s az emberiség egészénél mindenképen kisebb közösség) nevében hozhatunk csak erkölcsi ítéleteket, különböztethetünk meg jót a rossztól. Egyébként az egymástól különböző közösségek mást és mást értenek bizonyos szavakon – Rorty, Derrida és más posztmodernnek mondott filozófusok kifejezésével „különböző a szótáruk” –, s nem létezik olyan metanyelv, amely egyrészt magában foglalná mindegyiknek a szótárát is, másrészt ugyanazt is jelentenék benne az egyes szavak. A társadalmi konfliktusok Rorty szerint mindig konkrét, többféle relációba keveredő „mi” és „ők” között zajlanak. Mint pécsi előadása után kérdésemre válaszolva elmondta: végül is, ha egy ember nem tartozhatna egyidejűleg több közösséghez is (mint ahogyan egyszerre tartozik például neméhez, népéhez, családjához, munkájához), akkor voltaképpen nem léteznének etikák sem. Az azonban, hogy etikák léteznek, nem jelenti a „mi”-csoporton és az „ők”-csoporton túlmutató közösség létezését. Afelé legfeljebb haladunk – véli Rorty –, de megtalálni már csak azért sem lehetünk képesek (és ezért nem is hivatkozhatunk rá), mert mi magunk hozzuk létre azt. Arra a kérdésre, „létezik-e etika általában?”, Rorty kurta nemmel felelt.

A „mi” – magyarázta Rorty, áttekintve az emberiség múltját – először a barlangban élő törzsre vonatkozott, később már a folyón túl élő törzsszövetségre, még később a tengerentúli hitetlenekre is, és így tovább, egészen addig, amikor ez a „mi” így lett definiálható: „mi, huszadik századi liberálisok”, vagy másképpen így: „mi, azon történelmi esetlegességek örökösei, amelyek egyre kozmopolitább, egyre demokratikusabb politikai intézményeket hoztak létre.”

De még ez a „mi” sem foglalhatja magába az „őket”. Az emberiséggel mint olyannal való azonosulásként felfogott emberi szolidaritás eszméjét Rorty elveti, s helyette olyan gyakorlati szolidaritást szorgalmaz, amely az önmagunkban való kételkedésből származik. Ez a kételkedés – kételkedés abban, hogy elég érzékenyek vagyunk-e mások szenvedéseivel szemben, intézményeink alkalmasak-e elhárításukra, s fogékonyak vagyunk-e a lehetséges alternatívák iránt – az amerikai bölcselő szerint „az utolsó két évszázadban fokozatosan lopózott be a demokratikus országok lakóinak lelkébe”. „Az önmagunkban való kételkedés – írja könyve végén – az emberi történelem első olyan korszakának jellemző vonása, amikor nagyszámú ember vált képessé az »Ugyanazt hiszed és kívánod-e, mint mi?«, és a »Szenvedsz-e?« kérdés különválasztására.” A szenvedés ugyanis, noha általános, Rorty szerint – magánügy. Ezt írja: „A szolidaritás mint azonosulás szerintem lehetetlenség.”

A bírálói által relativistának bélyegzett filozófus tisztában van azzal, hogy a „metafizika”, az „általános emberi” és más korábbi fogódzók – posztmodern filozófiai szakszóval – „dekonstruálására” tett erőfeszítései nem mindenki számára tűnnek rokonszenvesnek. Néhány nappal pécsi előadása előtt például egy varsói filozófiai kongresszus számos résztvevőjétől – köztük fő vitapartnerétől, a német Jürgen Habermastól – kapott súlyos letolást: könnyen beszél a gazdag és békés Amerikából, amelyről egyébként ő maga jelenti ki, hogy nemcsak tudományos, gazdasági és technológiai, hanem társadalmi szempontból is a legfejlettebb ország a világon! S még ha ebben nem volna is igaza, akkor is olyan ország, ahol az alapvető emberi jogok gyakorlása általában nem jár morális konfliktusokkal.

Pécsi előadásán egyébként Rorty – akit, mint nem győzte hangsúlyozni, csupán ellenfelei neveznek relativistának – még a „ne ölj!” elvét sem mondta abszolútnak. Szerinte e kategorikus parancs sem nem racionálisabb, sem nem kevésbé racionális, mint ez a megfogalmazás: „Ne ölj, hacsak nem országodat védő katona vagy, hacsak nem egy gyilkost akadályozol meg tettének elkövetésében, hacsak nem az eutanázia irgalmas kivitelezője vagy.” Rorty szerint nincs mire hivatkoznunk ahhoz, hogy egy tettünk után kategorikusan kijelenthessük: helyesen cselekedtünk. Sokszor csak ennyit mondhatunk: „Rendben van, mindent figyelembe véve még ez tűnt a legjobb dolognak, amit az adott pillanatban tenni lehetett.”

GERLÓCZY FERENC

(HVG1995/05/20)


vissza /back



 


vissza /back

vissza /back
top / a lap tetejere