Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)

 


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye: Intermédia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy.  utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2002. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

A beszélgetés moderátora: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia tanszék tanára.


A felmentett bulányizmus 
Ki tért meg? 

Furcsa – ausztriai – kerülõvel lett nemrégiben közismert Magyarországon: több mint másfél évtizeddel azután, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar eltiltotta a nyilvános misézéstõl Bulányi Györgyöt, Róma közbejöttével felmentést kapott a piarista páter. Az illetékes egyházi körökben azóta is visszafogottan kommentált hír szenzációértékét az érintett adta meg: a római katolikus egyház története során nemigen „rehabilitált” életükben általa korábban elmarasztaltakat. 

„A Püspöki Konferencia a Bulányi Györggyel kapcsolatos vizsgálatát a maga részérõl lezárta, és a kifogásolt nézeteket felterjesztette Rómába a Hittani Kongregációhoz. Addig is azonban a Püspöki Konferencia valamennyi megyés fõpásztora... a saját egyházmegyéje területén Bulányi Györgytõl megvonta a nyilvános misézés, az igehirdetés, a szentségek, valamint a szentelmények kiszolgáltatásának jogát” – olvasható a Bokor katolikus bázisközösség vezetõje ellen 1982 júniusában hozott ítéletben. Mindehhez „végrehajtási utasítás” is járult, amely felszólította a katolikus papságot: tartsa távol magát mindazoktól a megnyilatkozásoktól és összejövetelektõl, amelyeket Bulányi atya és az õ tanait követõk szerveznek (lásd a Bokrok című írást). 

Így is történt – mindmostanáig. A „bulányisták” fekete báránynak számítottak a katolikus egyházban, s majd csak a jövõ fogja megmutatni, mennyire maradnak azok ezután is. Több mint tizenöt évnek kellett eltelnie ugyanis már ahhoz is, hogy a magyar püspökkar most, szeptember 10-ei keltezéssel bejelentse, miután a római Hittani Kongregáció, a páter nézeteit megvizsgálván, azokban eretnekséget nem talált, a 78 éves piarista szerzetes ezentúl magyarországi templomokban is misézhet. 

„Az elmúlt tizenöt esztendõ alatt azt tapasztaltam, hogy ha a volt pártfõiskolán misézem, nincsen semmi baj, ha református templomban misézem, akkor sincsen semmi baj. Ha otthon misézem, abból sincsen semmi baj, ha Bécsben misézem, abból sincsen semmi baj. Hát kiderült, hogy csupán az egyház által ellenõrzött épületekben, vagyis a magyar katolikus templomokban nem volt szabad miséznem” – mondta a piarista atya, arra emlékeztetve, hogy a katolikus kánonjog ismeri ugyan a kiközösítés (excommunicatio) és a felfüggesztés (suspensio) büntetéseit, nem így viszont a nyilvános helyen való misézéstõl való eltiltást. Mindebben pedig annak bizonyítékát látja, hogy az ellene és közössége ellen hozott döntést egyháza csak végrehajtotta, valójában azonban az állam hozta meg. Ezt közvetve, mondja, még Cserháti József egykori pécsi püspök is elismerte, amikor 1994 tavaszán, néhány héttel a halála elõtt az osztrák televíziónak adott nyilatkozatában arról beszélt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) marionettfigurákként ugráltatta az akkori püspöki kar tagjait. Az 1982-es körlevelet aláíró püspöki testületbõl ma már csak hárman szolgálnak: Paskai László esztergomi, Dankó László kalocsai érsek, valamint Keresztes Szilárd hajdúdorogi görög katolikus püspök. 

Bulányi egyébként ma úgy látja, a vele szemben akkor eljárók „a legirgalmasabb módját választották annak, hogy teljesítsék azt, amit tõlük az államhatalom kívánt. Ráadásul ezt az ítéletet is feltételes jelleggel hozták. Õk tettek egy megállapítást az én tanításomra, de ezt a megállapítást azonnal Róma, a Hittani Kongregáció ítélete alá bocsátották.” A korábbi Szent Inkvizícióból Hittani Kongregációra átkeresztelt testület elõször három évig fektette a Budapestrõl érkezett Bulányi-aktát. Ennyi idõbe telt, amíg Joseph Ratzinger, a kongregáció prefektusa végül összeállított egy, a zsinat dokumentumaiból szerkesztett, 12 pontból álló listát, amelyet Bulányinak – hogy mentesüljön az eretnekség vádja alól – alá kellett volna írnia. 

Erre – indokolt akkoriban Ratzinger – azért volt szükség, mert bár a Rómába felterjesztett Bulányi-írásokban, elsõsorban az Egyházrend és az Erény-e az engedelmesség? címû mûvekben foglalt nézetrendszer önmagában nem volt eretneknek tekinthetõ, mégis, „úgy, ahogyan hangzik, téves, veszélyes és félrevezetõ”. Bulányi még akkor, 1985-ben aláírta ugyan a 12 pontot, ám csak egy tizenharmadik, szintén a zsinati dokumentumokból származó szövegrésszel kiegészítve, amely szerint az ember „csak a lelkiismeretének tartozik engedelmességgel”. E tizenharmadik pont azonban Ratzinger szerint eleve viszonylagossá tette az állásfoglalást. Márpedig a nagytekintélyû teológus – derül ki egy, az Osservatore Romano vatikáni lap német kiadásában megjelent tanulmányából – éppen a relativizmust tartja a kereszténységet fenyegetõ legnagyobb jelenkori veszélynek. Róma legújabb állásfoglalása híján egészen ez év elejéig húzódott a Bulányi-ügy, s februárban azzal a kompromisszummal sikerült lezárni, hogy a Bulányi javasolta tizenharmadik pont – ha nem is külön, de a negyedik pont részeként – bekerült a dokumentumba, amit a páter végül aláírt. Ezt Róma tudomásul vette, errõl tájékoztatta a magyar püspöki kart, õk meg az érintettet. A nyilvánosságot sokáig senki sem. 

A hosszas csöndet, illetve annak okát kérésünkre a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Seregély István egri érsek nem kívánta kommentálni, illetve magyarázni.„Remélem, hogy az idõsödõ páter Bulányi még békét, örömet és megnyugvást találhat. Minél tovább húzódik ugyanis az ügy, annál fájdalmasabb lesz a megoldás, márpedig a magyar katolikus egyház nincs abban a helyzetben, hogy híveirõl lemondhasson. A népeket, a másként gondolkodókat, az ateistákat evangelizáló egyháznak a saját tagjaira is oda kell figyelnie” – fogalmazott a Magyar Nemzetben még a döntés nyilvánosságra hozatala elõtt Várszegi Asztrik püspök, Pannonhalma reformer hírében álló fõapátja. Idén augusztus 1-jén keltezett levelében pedig maga Bulányi a következõ szavakkal fordult a püspöki kar egyik érseki rangú tagjához: „Nagyobb dologról van szó hazai egyházunk e másfél évtizednél is régibb, valójában 1945 óta folyó belsõ harcában, mint teológiám megítélése. Arról, hogy a Gondviselés akaratából ránk szakadt nehéz történelmi helyzetben mit is kívánt tõlünk a hûség Jézushoz. Voltak, akik a szenvedés, s voltak, akik a kompromisszum útját választották. Húsz esztendõ elteltével, 1964-ben a Vatikán a kompromisszum útját választók mellé állt, a maga »keleti politikájának« jegyében... Akármi is lett e politika, a kompromisszum útját választásnak a következménye, jó volna, ha a hazai hierarchia bölcsessége folytatná a vatikáni hierarchia kezdeményezését, s meg tudná teremteni döntésével hazai egyházunkban a kiengesztelõdést, a békét az elmúlt nehéz félszázadban két különbözõ utat választók között.” 

Persze ha „csupán” ennyi – és ennyire elvi – lett volna a Bokor üzenete, valószínûleg nem lett volna vallási „külügy” is belõle. A közösség tagjai azonban – mintegy harmincan – 1976-tól kezdve Jézusra hivatkozva visszaadták a katonakönyvüket, s inkább vállalták a börtönt, mint hogy ne aszerint cselekedjenek, amit Jézus mondott: „Szeressétek ellenségeiteket.” Ezt az ÁEH már nem nyelte le – mondja errõl Bulányi György. „Pedig 1981-ben Luigi Poggi vatikáni utazó nagykövet a Hiltonban közölte velem Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetõjének üzenetét: szabad utat enged a kisközösségi munkának, csak a szolgálatmegtagadásokkal hagyjunk fel. A fiatalok azonban mentek a börtönbe.” 

Pedig a szolgálatmegtagadók akkor már nemcsak az evangéliumokra, hanem a Gaudium et spes II. vatikáni zsinati dokumentum 79. pontjára is hivatkoztak, amely kimondja: „Méltányosnak látszik, hogy a törvények megértõen intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert.” Igaz, ugyanitt, néhány sorral lejjebb olvasható az a mondat is, amely szerint „akik katonáskodva szolgálják hazájukat, ...a béke megszilárdításához járulnak hozzá”. A Bulányit eltanácsoló magyar klérus nyilván ez utóbbi gondolatot érezte erõsebbnek, amikor engedett az állampárt világi nyomásának. Bizonyára Szent Ágoston alapvetésére gondoltak, aki a konstantini fordulat, „a trón és az oltár szövetségének létrejötte” után megalkotta az „igazságos háború” fogalmát. Bulányi és követõi viszont a korai keresztény gondolkodókat követték, akik kategorikusan ellenezték, hogy a keresztények fegyvert fogjanak. A két álláspont évszázadokon át oly szöges ellentétben állt egymással, hogy a majd 1700 évvel ezelõtti konstantini fordulat óta a II. vatikáni zsinat fentebb idézett, a szolgálatmegtagadásra vonatkozó mondata volt az elsõ hivatalos megnyilatkozás az egyház részérõl arra vonatkozólag, hogy a „ne ölj” parancsot a keresztényeknek akár az egyházzal szövetséges állam érdekével szemben is jogukban állhat komolyan venni. 

Az utópisztikus keresztény bázisközösség most vezetõjével, Bulányi Györggyel együtt rehabilitáltatott? Lapzártakor néhány katolikus könyvesboltban már lehetett Bulányi-könyveket kapni. A páter nemsokára nyilvánosan misézni fog. Mégis – részben, mert a közösség nézetei az erõszakmentességrõl és az osztozásról igen radikálisak, részben pedig mert sokak nézete szerint a katolikus egyházban még több mint harminc évvel a második vatikáni zsinat után sem fejezõdött be a rendszerváltás – Bulányi Györgynek lehet igaza, aki„rehabilitációját” csupán elsõ lépésnek nevezte. Mint a tavaly a bécsi egyetemen Bulányi és a Bokor-mozgalom címmel disszertáló Máté-Tóth András teológus fogalmazott: „A Bulányi-akta lezárult, a Bulányi-ügy azonban még távolról sem”. 

GERLÓCZY FERENCHVG (HVG, Szellem rovat 1997. október 4.)  vissza / back
vissza / back





email: