Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)

 


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye: Intermédia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy.  utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2005. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

moderátor: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia Intézet tanára.

Vissza a békéhez!

Interjú Bulányi Györggyel

Milyen esélyei vannak a pacifizmusnak a népirtás korában? – kérdeztük Bulányi György volt piarista tanártól, annak az idén ötven éves Bokor katolikus bázisközösségnek az alapítójától, amelynek a tagjai a Kádár-rendszer alatt inkább leültek három évet börtönben, semhogy katonának menjenek. Bulányit 1982-ben a Magyar Katolikus Püspöki Kar – Magyarország területén – eltiltotta a nyilvános papi mûködéstõl. A szilencium máig tart.

HVG: Ön azt tanítja, hogy aki nem alkalmaz erõszakot, azt nem lehet legyõzni. Milyen esélyt ad ma annak a magatartásnak, hogy valaki, akire rálõnek, ne lõjön vissza?

Bulányi György: Aki ilyen kérdéseket fogalmaz meg, az tudja, hogy a válasznak semmi köze nem lehet semmiféle kincstári optimizmushoz. Bárki végiggondolhatja az emberiség elõtt álló alternatívát: verekedünk, a Földgolyó fölrobbantásáig, avagy hüvelybe dugjuk a kardot, s Jézushoz hasonlóan elmegyünk a pusztába. Van olyan ember, akinek ez a második, és van olyan, akinek az elsõ megoldás nem jelent semmiféle perspektívát – én az utóbbiak közé tartozom. 

HVG: De mik a kilátásai azoknak, akik elvetik az elsõ lehetõséget, nem akarnának fegyvert ragadni, ám gyengék ahhoz, hogy fölvegyék az ellenállás keresztjét, s vállalják az üldözöttséget, adott esetben a halált is? Hiszen kétségtelen, a feltámadásban való hit nem mindig vigasz a köznapi ember számára, ha tudja, hogy lehetõségeirõl, vagyonáról, talán az életérõl kell lemondania.

B. Gy.: Márpedig ez a legkártékonyabb emberfajta. Mert ez emberfelettivé teszi a krisztusi halálutat a maga jámborságával, és az önmaga örök életébe vetett reményével mûködik közre az elsõ alternatívában.

HVG: Kártékonyabb volna, mint az, aki l? és öl? 

B. Gy.: Kártékonyabb. A történelem azt mutatja, hogy amióta megtörtént a „szakosodás” a törzseken belül, és a papkirályból egyfelõl sámán, másfelõl hadvezér lett, a hadvezér mindig a sámán – vagy a tábori püspök – áldásával viszi harcba a katonákat. Aki hallotta az evangéliumot, de semmibe veszi, aki a Krisztus-követést ócska és olcsó templomjárásra és vallásoskodásra cseréli, aki bevonul katonának – ha pedig pap, akkor tábori papnak –, azé a nagyobb felelõsség. Azé a nagyobb felelõsség, aki átment az evangélium iskoláján, de magában mégis úgy dönt: én ebbõl a vértanúképzõ fõiskolából kiiratkozom.

HVG: De mi van azokkal, akik nem vonhatók felelõsségre azért, hogy nem ismerik a krisztusi tanítást – vagy mert más vallásúak, vagy mert ateisták, ami szintén nem zárja ki, hogy humanisták legyenek? 

B. Gy.: A felelõsség természetesen nemcsak az evangélium ismerõié, az Újszövetségben írástudóknak nevezett rétegé, hanem az úgynevezett gondolkodó értelmiségé, a szellem embereié általában. Igaz, a társadalom többsége nem fogalmazza meg, amit az ötvenes évek német avantgárdja úgy mondott: „ohne uns” – nélkülünk! De ha egy állam – a választások becsületességének biztosítása mellett – csak egyetlen egyszer is megszavaztatná az anyákat, a feleségeket, a lányokat, óhajtják-e, hogy fiukat, férjüket, apjukat elvigyék a frontra, akkor bizony kiderülne, hogy itt is és a folyón túl is milyen hazafiatlan bagázs lakik. Ettõl az óriási és döntõ többségtõl azonban mindenképp megkülönböztetem azt a tábort, amelyik azt mondja, hogy sehonnai, bitang ember az, aki nem tud a hazáért elpusztulni. Az elsõ, a hatalmas tábor ugyanis ezt mondja: „Ha bevonulok, akkor van egy túlélési lehetõség, míg ha megtagadom, azonnal a falhoz állítanak.” Csakhogy ki adta az államhatalomnak azt a jogot, hogy mindössze a biztos halál vagy az esetleges túlélés között engedjen választani? S lám, ezt ma olyan természetesnek tartjuk, mint a leveg?t, pedig ez a brigantiság csimborasszója – amit az úgynevezett keresztény társadalom produkált, amikor bevezette az általános hadkötelezettséget. Volt egy ember, aki felemelte a szavát ellene: gróf Tolsztoj Leó. Mi lett a sorsa? Kiközösítette az egyház. Pedig Tolsztoj Jézus hangját ütötte meg. Az emberiség döntõ többsége partnerévé lett a hatalomgyakorlóknak, mivel egyszerûen élni akar.

HVG: Ha minden háború – noha császárok és vezérek vívják – mindig az ügyeletes „sámánok” közremûködésével történik, és az ideológiájukat mindig a vallások adják, végsõ soron nem vallásháború-e valamennyi?

B. Gy.: Arnold Toynbee, századunk nagy angol történésze azt a megállapítást tette, hogy bár az emberiség mind a nyolc nagy vallása tudja, hogy a szeretet az Isten üzenete, a hatalom kísértésének mégis mind áldozatul esett. S e pillanattól kezdve minden nagy vallás saját maga végzi el az alapítók gondolataihoz hûségesnek maradtakon, a nem áruló írástudókon azt, amit a cézár a csábítás elõti idõszakban még maga tett meg. Ez magyarul annyit jelent, hogy ha például írnánk egy keresztény egyháztörténetet úgy, hogy azokra a személyekre és mozgalmakra koncentrálunk, akik és amelyek hûségesek akartak maradni a jézusi gondolathoz, akkor az egyháztörténetek a máglyagyújtások történeteivé alakulnának át.

HVG: Mindebbõl, amit mondott, az derül ki, hogy valaki vagy Krisztust követi, vállalva, hogy õt is üldözni fogják, vagy az õ üldözõihöz társul. Harmadik lehetõség nincs?

B. Gy.: Nincs. Ám ez az egész békeprobléma tulajdonképpen következményprobléma. Az alapprobléma a kiváltság. Ha valaki gazdagabb, mint a többiek, irigységet vált ki a többiekbõl. Ezért aztán meg kell védenie magát tõlük: fegyverkeznie kell. Csakhogy aki a vagyonát félti, Jézus szavai szerint a mammonnak szolgál, és fegyverkezni fog. Aki azonban Istennek szolgál, nem fog fegyverkezni. Még azon a címen sem, hogy „talpra magyar, hí a haza!”... Különben a hazát és a nemzetet nem sikeres tömeggyilkolási mûveletekkel lehet fenntartani, hanem gyermekek világrahozatalával. Az egész hazafias ipar – jó esetben – a hatalmon levõk önbecsapása. A nagy vallások hierarchiái pedig ezt öntözik meg szenteltvízzel.

HVG: Ez így elég komoran hangzik. Látna-e mégis nem kincstári, de e világi, e világra vonatkozó optimizmussal valamilyen esélyt a pacifista magatartás számára? 

B. Gy.: A Bokor ötvenéves jubileumán tartott pohárköszöntõmben azt mondtam közösségünkre, hogy „civil, nonprofit organizáció”. Így jelölöm meg ma a jézusi üzenet tartalmát. A „civilbõl” kiesik a politikus is, a fõpap is, a „nonprofit” pedig arra utal, ami kihúzza a létalapot a fegyvergyáros alól. Nem akarok gazdagabb lenni, mint a másik, megértem az evangéliumi üzenetnek az alap-mondanivalóját, az osztozást.

Gerlóczy Ferenc 
[HVG, Szellem rovat 1995. szeptember 30.]

vissza / back 


email: