Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)

 


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye:  Intermédia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy. utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2005. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

moderátor: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia Intézet tanára.


Kommunizmushelyettesítők  - A halkuló kiáltvány

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – kezdte a világszerte sokáig röpiratbestsellernek számító gondolatkísérletét a népszerűségéből azóta sokat veszített szerzőpáros, Marx Károly és Engels Frigyes. Az 1848. február 15-én Londonban megjelent Kommunista kiáltvány 150. születésnapján joggal merül fel a kérdés: vajon kísért-e még e két férfiú szelleme, s ha igen, vajon azok révén-e, akik magukat az ő szellemi örököseinek tekintik, avagy mostanság inkább olyanok részéről, akik nem sokkal ezelőtt még a kommunizmus, sőt általában a baloldal legádázabb ellenségeinek számítottak, ám most mégis inkább ők látszanak képviselni a kommunista értékeket és szempontokat?

A glasznoszty, a peresztrojka, majd a berlini fal leomlása, a „létező szocializmus” fokozatos „nemlétezővé” válása, vagyis a kommunista pártok hatalmuktól való megfosztása, illetve a magukat továbbra is kommunistának nevező mozgalmak eljelentéktelenedése nyomán úgy tűnik, a kommunizmus szelleme helyett manapság mintha inkább a liberalizmusé járja be Európát. Nem véletlen, hogy éppen a kommunista világrendszer bukásával egy időben, 1989-ben állt elő Francis Fukuyama japán származású amerikai politológus és filozófus azzal a nézetével, amely szerint a liberális demokrácia – Karl Popper osztrák-angol filozófus kifejezésével: a „nyílt társadalom” – végső győzelmet aratott a történelemben, s így „fejlettebb” korszak ezután már nem következhet (HVG, 1994. április 29.).

Csaknem egy évtized múltán azonban úgy tűnik, mintha a liberálisok immár nem éreznék olyan égetőnek a  módszeres  elhatárolódást a – legfejlettebb társadalmi formának továbbra is önmagát tekintő – kommunizmustól. Ahogy Demszky Gábor szabad demokrata politikus nemrégiben egy interjúban fogalmazott: „Csökken az antikommunizmus történelmi szerepe.” Vagyis a kommunizmus nem mumus többé. Annak ellenére sem az, hogy Marx és Engels 150 éves kiáltványuk végén voltaképpen még nyílt erőszakra buzdítottak: „...a kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan hirdetik, hogy céljaikat csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetik el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól!” Igaz, mondtak mást is: „A kommunisták addig nem számíthatnak a döntő harcra önmaguk és a burzsoázia között, amíg a burzsoázia nem uralkodik. A kommunisták érdeke segíteni abban, hogy a burzsoák a lehető leghamarabb uralomra jussanak, hogy azután a lehető leghamarabb megdönthessék őket.”

Most, hogy a burzsoázia uralmát semmiféle megdöntés veszélye nem látszik fenyegetni, egyre többen hajlandóak úgy gondolkodni, hogy a kommunizmus – ha totális hatalmával és központilag tervezett gazdaságával mint „izmus” gazdaság- és társadalomszervezési zsákutcának bizonyult is – elvi követeléseinek jó része jogos. Az esélytelenebbek képviseletét például valakinek a kommunista propaganda hiányában is hirdetni kell, a klasszikus, úgynevezett „manchesteri” vadkapitalizmus kíméletlen farkastörvényeit pedig a szociálisan hátrányos helyzetűek pozitív diszkriminációjával kell ellensúlyozni. Hogy végül kik vállalkoznak erre? Meglepő módon egyre inkább a kommunisták egykori fő ellenségei, például vezető nagytőkések, vagy maga a Vatikán, melyek a politikai baloldalon újabban szinte vetélytárs nélkül maradt szociáldemokrata pártoknál (lásd keretes írásunkat), illetve szakszervezeteknél is élesebben bírálják a – kapitalizmust.

Egy évvel ezelőtt például Soros György, a milliárdos tőzsdespekuláns állította, nagy feltűnést keltve: „Én, aki a nemzetközi pénzpiacokon szereztem vagyonomat, ma attól félek, hogy a szabadversenyes kapitalizmus korlátlan terjedése és a piaci értékek behatolása az élet valamennyi szférájába nyitott és demokratikus társadalmunk jövőjét fenyegeti.” Az addig a klasszikus kapitalista megtestesítőjének vélt és akként is támadott üzletember így fogalmazott „A kapitalista fenyegetés” című írásában: „Ha egyáltalán beszélhetünk ma általánosan jellemző vélekedésről a nyugati társadalomban, az nem más, mint a piac mágikus erejébe vetett hit. A szabadversenyes kapitalizmus elmélete szerint a közjót azzal lehet a legjobban szolgálni, ha mindenki korlátok nélkül törekedhet saját érdekeinek a kielégítésére. Csakhogy, ha ezt az elképzelést nem tompítja az egyéni érdekek fölött álló közérdek felismerése, mostani társadalmi rendszerünk előbb-utóbb össze fog omlani.”

A világ egyik legnagyobb adakozójának állítólag évente több mint 300 millió dollárt mozgató alapítványbirodalma a nyolcvanas években kezdett kiépülni, vagyis abban az időszakban, amikor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár meghirdette a peresztrojka – a „létező szocializmus” átépítésének – politikáját. Ez a társadalom forradalmi erőszaktól mentes átalakítását tűzte ki célul, amely ha „nyílt társadalomra” nem alapozhatott is, az akkori szovjet viszonyok közt mégis valami hasonlót hirdetett meg az elsőként a sajtót felszabadító nyíltság (glasznoszty) eszméjével. Annak fő okai és előzményei között, hogy Kelet-Európában a totalitárius kommunista rendszer 1989-ben kártyavárként omolhatott össze, a közelmúlt elemzői – azon kívül persze, hogy a rendszer nem „vált be” sem gazdaságilag, sem etikai értelemben (így aztán politikailag sem) – nemcsak a glasznosztyot és a peresztrojkát, valamint a magyar forradalmat, a prágai tavaszt, illetve a lengyel szakszervezeti mozgalmat szokták megemlíteni, de II. János Pál pápa „fellazító” kelet-európai utazásait vagy éppen Soros György alapítványainak szerepét is.

A pápában, Gorbacsovban és Sorosban az a közös, hogy noha a kommunista rendszer fő „lebontói” hírében állnak, az elmúlt mintegy másfél évtizedben sokak által elismerten végső soron ugyanaz ellen emelték fel a szavukat, mint annak idején Marx és Engels: a fék és korlát nélkül érvényesülő szabad verseny, a „vad” vagy „manchesteri” kapitalizmus ellen. II. János Pál pápa és a Vatikán például – XIII. Leó, a keresztényszocializmus zászlóbontásának tekintett, 1891-es Rerum novarum kezdetű körlevele kibocsátásának századik évfordulója óta – mind enciklikáiban, mind a sajtónak adott nyilatkozataiban nemegyszer igazi szocialista módjára foglalt állást, kijelentvén, hogy léteznek a piac törvényeinél egyetemesebben érvényes (etikai) törvények. A torinói La Stampának adott emlékezetes 1993-as interjúja óta a katolikus egyházfő többször is kifejtette, hogy a kommunista tanításban is vannak olyan „igazságmagvak”, amelyeket „nem kell megsemmisíteni”. A kapitalista neoliberalizmustól és a piac vak erőitől pedig legutóbb éppen a kommunizmus egyik utolsó fellegvárában, Kubában tett látogatása során óvta híveit a pápa, miközben hangsúlyozta a kétezer éves keresztény tanítást: gondoskodni kell a szegényekről és az elesettekről. Akik, globálisan nézve, alkalmasint most még többen vannak – vagy jobban látszanak –, mint a kelet-európai rendszerváltás előtt.

Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában persze ma is számos, Marx, Engels és Lenin hagyatékára építő mozgalom, kommunista, illetve munkáspárt működik, amely ha tehetné, talán totalitárius kormányzást vezetne be. De – többnyire – nem teheti. Azokról az országokról, ahol a kommunisták még névleg hatalmon vannak, rendre az derül ki, hogy vagy már csak retorikájukat tekintve kommunisták (mint Kínában), vagy szinte tehetetlenségből maradtak azok (mint Észak-Koreában vagy Kubában). A harmadik világban, ahol a legtöbb kommunista mozgalom működik, vajmi csekélynek tűnik a hatalomra kerülésük esélye. Igaz, ez láthatóan nem szegi kedvüket abban, hogy elveiket megfogalmazzák. Még ha olyan általánosan is, mint ahogyan a mexikói Chiapas tartomány kommunista indián mozgalmának vezetői: „Nem tudjuk, mit akarunk, de biztos valami jobbat, mint ami most van”.

GERLÓCZY FERENC (HVG, 1998. február 14.)


 vissza / back


email: