Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)

 


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye:  Intermédia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy. utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2005. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

moderátor: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia Intézet tanára.


Kommunizmus és őskereszténység - Itt, a Földön is

Szekták és dogmák, hierarchia és szemináriumok: a kommunizmus és a kereszténység közötti párhuzamok sora nem ér itt véget. Egy on-line kiállítás most azt firtatja, miként próbálta a kommunista történetírás Jézust és a korai kereszténységet a kommunizmus előfutáraként megjeleníteni.
 

„Az őskereszténység történetének figyelemre méltó érintkező pontjai vannak a modern munkásmozgalommal. Akárcsak az utóbbi, eredetileg a kereszténység is az elnyomottak mozgalma volt: először a rabszolgák és a felszabadított rabszolgák, a szegények és a jognélküliek, a Róma által leigázott vagy szétszórt népek vallása volt. Mindkettő, a kereszténység éppúgy, mint a munkásszocializmus, a szolgaságtól és a nyomortól való közelgő megváltást hirdeti” - írta az újkori kommunizmus elméletének egyik kidolgozója, Friedrich Engels, hozzátéve, hogy a kereszténység egy halál utáni túlvilági életben, a mennyországban keresi ezt a megváltást, a szocializmus pedig ezen a világon, a társadalom átalakításában.

Ugyanekkor Engels egy (fél)váteszi jóslatot is megfogalmazott: „Mindkettő üldözésnek és uszításnak van kitéve, de minden üldözés ellenére, sőt az üldözéstől valósággal serkentve mindkettő győzelmesen, feltarthatatlanul nyomul előre.”

Engels 1894 nyarán vetette papírra az idézett sorokat, három évvel XIII. Leó pápa Rerum novarum (Az új dolgokról) kezdetű enciklikájának közrebocsátása után, amelyet egyébként ma a születő keresztényszocialista mozgalom zászlóbontásának tekintenek. A körlevél - amelynek századik évfordulóján, 1991-ben Centesimus annus címmel II. János Pál pápa önálló enciklikát adott ki - a gazdasági helyzet elemzésekor - a kommunizmust mint rablást egyidejűleg keményen elítélve s a magántulajdon szentségét meg sem kérdőjelezve - maga is a bérmunka és a tőke kibékíthetetlen ellentétéről, forradalmi helyzetről beszélt. Engels Az őskereszténység történetéhez című tanulmányában viszont azt állítja: „keletkezése után háromszáz évvel a kereszténység a római világbirodalom elismert államvallása lett, a szocializmus pedig alig hatvan év alatt olyan hadállásokat foglalt el, amelyek győzelmét teljesen bizonyossá teszik”. E hadállások az 1917-es forradalom után hét évtizedig a világ egyharmadát lefedték, ám mára jelentősen beszűkültek.


A történtek tanulságait elemző írások száma közben egyre csak nő. A kommunizmusból - írja például Francois Furet francia történész most Magyarországon is megjelent, Egy illúzió múltja - Esszé a huszadik század kommunista ideológiájáról című, 850 oldalas könyvében - a bukása után egyfajta tabula rasa maradt, azaz gyakorlatilag az általa hagyott űr, és más semmi. A könyv címe az ateista Sigmund Freud Egy illúzió jövője című, a vallásról szóló művének címére rímel. Freud e művében a vallást kollektív neurózisnak s ilyenként nagyon is létezőnek tekintette, míg Furet könyve a kommunizmust kollektív, de immár tökéletesen élettelen valaminek.


A Közép-európai Egyetem kebelén belül működő Nyílt Társadalom Archívum on-line, vagyis az interneten megtekinthető kiállítása iskolai történelemkönyvek, képzőművészeti albumok, propagandakiadványok segítségével igyekszik felidézni például azt, miként vont a marxista történetírás párhuzamot a korai keresztényüldözések áldozatai és az illegalitásba kényszerített kommunisták között. A Rév István és Mink András történészek által szerkesztett A kommunizmus 2000 éve című kiállítás koncepciója szerint „a kommunizmus, még ha érintőlegesen is, de szükségét érezte, hogy a maga számára értelmezze az őskereszténység történetét”. Így lett volna az üldözött és katakombákba kényszerített őskeresztény egyházból az illegális kommunista mozgalom egyfajta előképe.


Az elektronikus tárlaton Engels után a másik leggyakrabban idézett szerző - a Vlagyimir Iljics Lenin által a proletárforradalom renegátjának kikiáltott - Karl Kautsky, aki A szocializmus előfutárai című könyvében az őskeresztények khiliasztikus, vagyis Krisztus ezeréves birodalmának eljövetelére vonatkozó elképzeléseit emeli ki. E jövendölések szerint Krisztus ezeréves birodalma - akárcsak, a kommunisták szerint, a proletárforradalom - egy nemzedéken belül bekövetkezik. Az őskeresztények is többnyire a teljes kommunizmus bevezetésére törekedtek. „A kommunista törekvések alapja vallásos maradt - értelmez Kautsky -, ennek ellenére elkerülhetetlenül összeütközésbe került az uralkodó egyházzal, a gazdagok leggazdagabbjával, amely már régóta ördögi tévtannak minősítette az általános kommunizmus követelését, és igyekezett elferdíteni és elködösíteni az őskeresztény írások kommunista tartalmát.”


Egy, a kiállítás megrendezéséhez a Közép-európai Egyetemen készült háttértanulmány szerint az 1948 utáni magyarországi tankönyvek a korai kereszténység és a keresztényüldözések ábrázolását, illetve magyarázatát szinte kizárólag a Római Birodalom bukásának keretei között tárgyalják, a hanyatlást és a bukást az „elnyomott rétegek elégedetlenségével” magyarázván, igazi forradalmi erőként nem a kereszténységet, hanem a rabszolgaságot állítva be. A tanulmány arra is rámutat, hogy mindenkor hangsúlyos elemként jelenik meg az „elvagyonosodás”, a vagyonközösség helyett az egyéni, illetve családi gyarapodás (amiből majd a szociológus Max Weber szerint a protestantizmus származik). A tanulmány készítői úgy vélik: miután az egyház Konstantin császár idején (a 4. század elején) megbékélt az államhatalommal, az igazi, az őskeresztény kommunizmust csupán az eretnekségek és a szerzetesség keretei között lehetett fenntartani. A marxista történetírás törekvése Engels és Kautsky óta bevallottan is az volt, hogy a kommunisztikus őskereszténységgel mint előtörténetével legitimálja önmagát, amitől függetlenül persze, a materializmus nevében változatlan hevességgel folytatta a maga ideológiai harcát az idealizmus, a nép ópiuma, vagyis mindenféle vallás ellen.


A kommunizmusnak az őskereszténységhez való viszonya ugyanakkor mindvégig kettős maradt - legalábbis ezt sugallják az on-line tárlatra kiválasztott dokumentumok. A marxista ideológia egyrészt mindig igyekezett ébren tartani a már Engels által kitüntetett figyelemben részesített cseh táboriták és más vallási „köntösben”, „álarcban”, illetve „burokban” jelentkező kommunisztikus eretnekmozgalmak eszméit. Másfelől viszont a kommunisták - a történelmi kataklizmákat immár történeti távlatból elemzők vélekedése szerint -, hatalomra jutván, maguk is hasonló helyzetbe kerültek, mint az egyház a kereszténységbe személy szerint megtérő, az új világvallást a birodalomban 313-ban egyenjogúsító Nagy Konstantin uralkodásakor. Ettől fogva az egyház immár nemcsak a rabszolgákban, a lázadókban, hanem a hatalom megtartóiban is saját pilléreit kívánta látni. A kommunista pártok - a moszkvai központ irányításának szellemében - hol büszkén visszautaltak a Krisztus második eljövetelét és ezeréves birodalmának beköszöntét hirdető „ezeréves” (khiliasztikus) elődökre, hol ellenkezőleg: saját eretnekeikkel szembeni eredeti ortodoxiájukat hangsúlyozták.

A khiliasztikus mozgalmakkal a marxisták egyébként éppen azért vállaltak sorsközösséget, mivel azok - a kereszténység túlvilági üdvözülést ígérő főáramával szemben - az idők közeledtét, vagyis az evilági megváltást helyezték kilátásba.

A „külső” bírálók egyike, Bangha Béla, az 1932-es kiadású Katolikus lexikonban szintén rámutat: a kereszténység istengyermekségen álló lelki szabadságot s egyenlőséget hirdetett, a Hegyi beszéd a kiáltó ellentéteknek és az osztályharcnak az elcsitítását eredményezte. A lexikonszerző még azt is hozzáteszi: az egyházatyák írásaiban nyoma sincsen társadalmi reformterveknek vagy forradalmi utópiáknak. Mások persze, például a tekintélyes szovjet történész, Nyikolaj Maskin Az ókori Róma történetében, amelyből húsz évvel ezelőtt a magyar történelem szakosok is tanultak, még az olyan vallási - bár természetesen társadalmi hátterű - összekülönbözés mögött is, mint amilyen például Bizáncban alakult ki a képtisztelők és a képrombolók között, pusztán „osztályharcot” igyekezett kimutatni. Maskin szerint „a néptömegek a képek és ereklyék tisztelete elleni fellépésükkel a hivatalos egyház és az állam elnyomása, az egyházi hierarchia ellen küzdöttek”.


A kommunizmus 2000 éve című kiállításnak - a rendezők szándéka szerint - nemcsak az adhat aktualitást, hogy ezen értelmezés szerint a kommunizmusnak is megvan a saját ezredfordulója, de az is, hogy kereszténységtől és kommunizmustól függetlenül, valójában minden politikai rendszerben meglevő közös momentumra figyelmeztet: arra, hogy a mozgalmi idők kommunisztikus korszaka után rendre megmerevedés és hatalmi politizálás következik.

GERLÓCZY FERENC (HVG, 2000. április  29.)


 vissza / back


email: