Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye: Intermedia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy.  utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2005. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

Koltai László:

Tulajdon és szabadság


Subject: tulajdon es szabadsag
From: Koltai László
Date: Wed, 7 Dec 2005 21:07:33 +0100
To: kommunizmus-vita@fw.hu

"Addig is várjuk a kérdéseket, hozzászólásokat, és az új kommunista jelszavakat."

Komolyan veszem a megjegyzést. Jelszavakban sosem voltam jó, inkább itt egy hozzászólás:

Seres László cikke (Állítsátok meg a világot, meg akarom ölni! / A Globfeszt a halál és a cinizmus ünnepe http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=6513 ) megint egyszer a kapitalizmus erkölcsi védelmében a szabadság fogalmát használja. Régóta gondolom, hogy ehhez kellene valamit szólni. Íme, egy-két javaslatom megfontolás céljára:

Kézenfekvõ, hogy fel kellene tenni a kérdést, miért foglalhat el a szabadság ennyire uralkodó helyet az értékek rendszerében. Vajon a kapitalizmuspárti moralisták jónak tartanának-e egy olyan társadalmat, amelyben mindenki szabad személyében, de nagy tömegek halnak éhen a megélhetéshez szükséges erõforrások hiánya miatt? És itt most ebben a vonatkozásban nem szeretnék arról vitázgatni, hogy a jelen világ egyes darabjai mennyire közelítik meg ezt a helyzetet; elvileg érdekel a probléma.

Még kézenfekvõbb számonkérni (ezt sokszor meg is teszik), hogy, miközben pl. Seres - akinek láthatólag vérzik a szíve a harmadik világ szegényeiért -- értékként felsorolja a tõke szabad mozgását, mellõzi az emberek szabad mozgásának emlegetését, ami pedig egy jóval magától értetõdõbb szabadság lenne. Ez nagy hiányosság, mert, ha el is fogadjuk, hogy a kapitalista rendszer még fejlõdni fog, igen feltûnõ, hogy a rendszer befolyásos emberei a mozgásszabadságot még csak kilátásba sem helyezik, vagyis világossá teszik, hogy ha rajtuk múlik, az emberek szabad mozgása sohasem fog megvalósulni. Mivel az emberek szabad mozgásának egyetlen akadálya az országok gazdagságának különbsége, vagyis az a veszély, hogy a szegény országokból tömegesen költöznének át a gazdagabbakba, ezek a befolyásos emberek ezzel azt is világossá teszik, hogy ha rajtuk múlik, a szegény országok soha nem fognak felzárkózni a gazdagabbakhoz (nem mintha nem tennék világossá még száz egyéb módon is).

De számomra ezeknél fontosabbnak tûnik az a kérdés, hogy az a kijelentés, hogy "olyan világot akarok, ahol jó az embereknek", mennyire helyettesíthetõ azzal, "hogy olyan világot akarok, ahol szabadok az emberek". Nem mintha nem lenne a szabadság egyértelmûen pozitív érték és fontos szükséges feltétele a jólétnek, de ahhoz, hogy a kijelentés legalább viszonylagosan elkötelezõ erejû legyen, a fõ fogalmaknak legalább viszonylag jól meghatározottaknak kell lenniük.

A szabadság definíciója több oldalról is nehéz. Az egyik nehézség az, hogy egy adott külsõ hatás mikortól számít a szabadság korlátozásának. Ha egy rabszolgát nem láncokkal tartanak ott a munkahelyén, hanem azzal a fenyegetéssel, hogy ha elmegy onnan, megkeresik és megbüntetik, az egyértelmûen még mindig a szabadság korlátozásának minõsül. Ha engem azzal tartanak a munkahelyemen, hogy különben kirúgnak az állásomból, az általában nem minõsül a szabadság korlátozásának. Pedig ez nem ilyen egyszerû -- elvileg lehet, hogy a következmények az utóbbi esetben lesznek súlyosabbak.

Olyan oldalról is nehéz a szabadság definíciója, hogy a szabadság mértéke nyilván azzal adható meg, hogy mennyi mindent tehet meg az ember. Ha megkérdezzük, hogy az így értelmezett szabadságnak mi az ideális mértéke, az lenne az egyszerû válasz, hogy minél több, annál jobb. Csak helyes nem lenne a válasz, hiszen egy csomó dolgot, pl. gyilkolást, bántalmazást, megerõszakolást, stb. nem akarunk megengedni az embereknek.

Speciel ezt a problémát a kapitalizmuspárti moralisták nagyon is jól ismerik és értik, és van is rá kész válaszuk: a szabadság optimuma az a mérték, ahol még éppen nem korlátozza azt, hogy mások mit tehetnek meg. E válasz után elégedetten hátra szoktak dõlni, de valójában a válasz nemhogy nem kielégítõ, de egyenesen semmitmondó. Valójában bármi, amit az ember tesz, vagy nem tesz, korlátozza, hogy mások mit tehetnek meg. Már az, hogy ezen a széken ülök, akadályoz másokat abban, hogy õk üljenek itt. Ez ugyan banális dolog, de például az utóbbi pár évszázadban az embersûrûség sok helyütt olyan fokot ért el, hogy az már nem banális, hogy ha valahol építek egy házat, akkor más már nem építhet oda. Az utóbbi pár évtizedben már az sem banális, hogy ha valahova egy idõre leállítom az autómat, akkor addig más nem állíthatja ugyanoda a sajátját.

A kapitalizmuspártiak a szabadság eszméjébõl akarják levezetni a tulajdonhoz - szinte bármilyen tulajdonhoz - való jogot, de ennek semmi értelme. Az, hogy az én autómat én használom, az ugyanannyira korlátozza, hogy a szomszédom mit tehet meg, mint amennyire engem korlátozna, ha õ használná. Az, hogy az én autómat én használhatom, az egyáltalán semennyi mértékben nem a szabadság, hanem kizárólag az igazságosság eszméjébõl vezethetõ le: Én dolgoztam meg érte, ezért a használata engem illet.

De akkor a kapitalizmuspártiak miért a szabadságra, miért nem az igazságosságra hivatkoznak? Mondani sem kell, hogy azért, mert azt maguk is elismerik (sokszor maguk ki is mondják), hogy a kapitalizmus némely vonatkozásban ugyan igazságos, némely más vonatkozásban viszont brutálisan igazságtalan.

Természetesen ez a megítélés igazságosságfelfogás-függõ. És régen --és sok helyütt ma is -- az volt a felfogás, hogy valaki büntethetõ illetve jutalmazható valaki más bûneiért illetve érdemeiért, például a leszármazottak, így az öröklõdõ magántulajdonnak megvan az alapja. De a mi világunkban nem ez a felfogás. Olyan elgondolás is van, amely szerint az öröklött vagyon mit sem számít, mert ha valaki okos, akkor ugyanolyan esélye van sokra vinni szegény, mint gazdag sorból, és ha valaki buta, ugyanolyan esélye van gazdagból visszaszegényedni, mint szegénybõl annak maradni. De ezt megint csak nehéz komolyan venni.

Amúgy tényleg érdekes lenne megfontolni egy olyan rendszert, amelyben a vagyon ugyan birtokolható, de nem örökölhetõ. Persze ilyen körülmények között a termelõeszközök túlnyomórészt állami tulajdonban lennének, mert egy nemzedék alatt ritkán sikerül vállalatbirodalmat venni (ha csak kifejezetten nem kényszer az eladás akár értéken alul is).

Az ilyen rendszer ellenzõi elsõként azzal érvelnének, hogy ehhez vagyont kéne elvenni emberektõl, és már hogy ez lehetséges legyen, regisztrálni kellene a vagyont államilag, és ez semmiképpen nem engedhetõ meg. Erre csak annyit, hogy az állam adók formájában már ma is vesz el vagyont, és hogy ez lehetséges legyen, már ma is regisztrálja a vagyont államilag.

De ezt csak példaképp mondtam, jelezvén, hogy a kapitalizmus tagadását nem csak egyféleképpen tudom elképzelni.

Koltai László

  vissza / back

 

email:

 

moderátor: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia Intézet tanára.


vissza / back